Másnap
délután megint ezzel kezdte a Kisfiú:
- Ugye, ma
is a Nyúlról mesélsz?
- Nem -
felelte Rémusz bácsi határozottan. - Ma másról mesélek. De persze, nem kell mindenáron
meghallgatnod.
- De
mindenáron meg kell hallgatnom - mondta a Kisfiú, és már fent is ült a széken.
- Miről mesélsz?
- Mezei
Benjáminról, a muzsikusról. Emlékszel még rá?
- Emlékszem!
- kiáltotta a Kisfiú lelkesen. - Ő volt az, aki a hegedűjével - pling, pleng,
plang, plung - elijesztette a háztól Ordas urat és feleségét.
- Úgy van! -
bólintott Rémusz bácsi. - No, hát ez a Mezei Benjámin egyszer igen nagy
veszedelembe jutott.
- És megint
segített magán a hegedűjével? - találgatott a Kisfiú.
- A hegedűjének,
sajnos, nem vehette hasznát, mert akikkel meggyűlt a baja, azok tudták, hogy a
hegedű nem fegyver, hanem zeneszerszám - felelte az öreg. - Másképpen kellett
segítenie magán.
- Hogyan?
- Éppen
erről szól a mese.
Mezei Benjámin a falu határában lakott a feleségével. Ott állt a háza a patak partján, egy szép, füves, virágos domboldalon.
Egyszer,
vacsoraidőtájt, arra sétált a Róka és a Farkas. Azt mondja a Róka:
- Éhes
vagyok.
- Mit
tagadjam, én is - felelte a Farkas. - Mit ehetnénk?
- Látod azt
a házat ott a patak partján, azon a szép, füves, virágos domboldalon? -
kérdezte a Róka.
- Látom hát
- válaszolta a Farkas. - Tudom is, ki lakik benne: Benjámin bácsi, a muzsikus.
- Ha oda
ellátogatnánk, mindjárt volna mivel csillapítanunk az éhségünket - nyalta meg a
szája szélét a Róka.
- Ugyan! -
legyintett a Farkas. - Az efféle kosoknak mindig üres az éléskamrájuk.
Legfeljebb egy kis széna lehet benne.
- Ki beszél
itt Mezei Benjámin éléskamrájáról? - nevetett a Róka. - Én magáról Mezei
Benjáminról beszélek!
- Őt akarod
megenni? - kérdezte meghökkenten a Farkas.
- Őt bizony!
Meg a feleségét. Miért ne? Senki meg nem látná, meg nem hallaná!
A Farkas
megállt, a fejét vakarta.
- Annyi
bizonyos, hogy senki meg nem látná, meg nem hallaná - mondta. - De hát én nem
másoktól tartok, hanem magától Mezei Benjámintól. Meg a feleségétől.
- Azoktól?
Jámbor fűevő állatok, a légynek sem vétenek.
- Az az öreg
kos, a kunkori szarvával, a bozontos szőrrel a nyakán, veszedelmes fickónak
látszik.
A Róka
vállat vont.
- Hát ha annyira
félsz tőle, nem bánom, egyedül megyek. De azután majd elhíresztelem mindenfelé,
hogy a Farkas megijedt egy kostól. Lesz majd nagy nevetség!
Ettől még
jobban megijedt a Farkas. Mindent könnyebben elviselt, mint azt, hogy gyávának
mondják és kinevessék.
- Mit
beszélsz?! - kiáltotta. - Hogy én félek a kostól? Ezt nem hagyom magamon
száradni! Gyerünk, együk meg feleségestül!
- Gyerünk! -
felelte a Róka. - Menj előre!
- Azt már
nem! Eredj előre te!
Végül is
abban maradtak, hogy egyikük sem megy előre, másikuk sem marad hátra: egymás
mellett lépdelnek Benjámin bácsiék házáig. Ott majd meglátják, mi a tennivaló.
Elindultak.
Hanem a Farkas, hiába hősködött az imént, nagyon félt ettől a találkozástól. Mi
tűrés-tagadás: minél közelebb jutottak Benjámin bácsiék otthonához, annál
inkább inába szállt a bátorsága.
Éppen amikor
az udvarba léptek volna, hirtelen szél támadt, és néhány elszáradt falevelet
sodort feléjük, nagy zörgéssel, surrogással. A Farkas úgy megrémült ettől a kis
zajtól, hogy hanyatt-homlok elmenekült. A Róka csak odalent, az országúton érte
utol.
- Mondhatom,
nagy vitéz vagy! - támadt a Farkasra. - Elszaladsz néhány száraz falevél elől!
- Te sem
vagy különb! - vágott vissza a Farkas. - Éppúgy elszaladtál, mint én!
- Talán
maradtam volna ott egyedül? Nem így alkudtunk!
A Farkas
közben megnyugodott egy kicsit.
- Ha akarod,
visszamegyek veled - ajánlkozott.
- Még mit
nem! - kiáltotta a Róka. - Hogy megint cserben hagyj? Inkább lemondok a kosvacsoráról,
és elmondom mindenkinek, milyen gyáva legény vagy.
- Nem
hagylak cserben - ígérte a Farkas.
- Nem bízom
benned - rázta a fejét a Róka.
- Tudod mit?
- szólt a Farkas. - Van nálam egy erős zsineg, annak az egyik végét kösd a
nyakamba, a másik végét én kötöm a tiedre. Így aztán egyikünk sem hagyhatja
magára a másikat. Mert, őszintén szólva, én sem vagyok biztos felőled.
Ebben
megállapodtak. A Farkas a Róka nyakára, a Róka a Farkas nyakára hurkolta a
kötelet. Elindultak újra felfelé, a patak partján, a szép, füves, virágos
domboldalon, Benjámin bácsi háza felé.
Mezei
Benjámin kint ült a tornácon. Már jó ideje szemmel tartotta a két látogatót. Be
is szólt a feleségének, hogy készítse elő a szénvonót meg a sodrófát: hátha
verekedésre kerül a sor.
Amikor az
egymáshoz kötözött két állat olyan közel ért, hogy meghallhatta a hangját,
Benjámin bácsi odakiáltott a Rókának:
- Isten
hozott, Róka komám! Kit vezetsz itt kötélen? Csak nem a Farkast? Ejnye, de
örülök, hogy végre sikerült elfognod, megkötöznöd azt a hitvány báránytolvajt!
- Hallod? -
suttogta a Farkas.
- Sose törődj
vele! - felelte halkan a Róka.
Azután
visszakiáltott Mezei Benjáminnak:
- Bizony,
elfogtam, megkötöztem. Azért vezetem hozzád, hogy te mondd meg, mi történjék
vele.
- Megmondom
én máris - válaszolta a muzsikus. - Agyonütjük, darabokra vágjuk, megfüstöljük
a kéményben. Úgyis a farkashús a kedvenc eledelem.
A Farkas
megtorpant.
- Hallod? -
suttogja újra. - A füstölt farkashús a kedvenc eledele!
- Ne
hallgass arra a szájhősre! - felelte a Róka. - A zöld fű a kedvenc eledele,
húst életében sem kóstolt!
- Feleség! -
rikkantotta Benjámin bácsi. - Jön a Róka, hozza kötélen a Farkast!
Köszörülheted a böllérbicskát, forralhatod a vizet, készítheted a hurkatöltőt!
Ma farkastor lesz nálunk.
De erre már
megmakacsolta magát a Farkas.
- Nem megyek
tovább!
- Csak gyere!
- unszolta a Róka. - Ne félj semmitől!
Húzott egyet
a zsinegen.
A Farkas is
húzott rajta egyet, de hátrafelé.
Így
huzakodtak addig, amíg Benjámin bácsi fel nem kelt a helyéről.
- Szökni
akar az a fránya Farkas? - kiáltotta. - Fogd csak keményen, Róka komám, megyek
már, hogy segítsek neked! Ha egyszer a fejembe vettem, hogy farkashúst teszek
el télire, nem is mondok le róla!
Ettől aztán
elpárolgott a Farkas maradék bátorsága is.
- Ha nem
jössz, itt maradsz - mondta a Rókának -, de én bizony szaladok innen.
Talán
hirtelenjében megfeledkezett arról, hogy ő maga zsinegelte össze magát a
Rókával: ha egyik marad, a másiknak is maradnia kell, ha pedig az egyik elfut,
a másik sem tehet egyebet.
Akárhogy is,
alkudozás helyett sarkon fordult, és akkorát rántott a zsinegen, hogy a Róka
felhemperedett.
- Ne hagyd
magad, Róka! - kiáltozott Benjámin bácsi a tornác bejáratában. - Mindjárt ott
vagyok, és elbánok a Farkassal!
Csak ez
hiányzott a Farkasnak! Nekirugaszkodott, nyaka közé kapta a lábát, és
elnyargalt. Árkon-bokron át vonszolta a boldogtalan Rókát, meg sem állt, amíg
haza nem ért.
A Róka
addigra jóformán mozdulni sem tudott. Minden tagja fájt, csupa kék-zöld folt
volt a teste. Haza sem bírt menni a saját lábán: a felesége jött érte, az
támogatta haza, fektette ágyba, rakott rá hideg vizes borogatást.
Annyi
bizonyos, hogy a Rókának is, a Farkasnak is örökre elment a kedve attól, hogy
ujjat húzzon Benjámin bácsival.
- És a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú. - A Nyúl mit csinált ezalatt?
- Semmit -
felelte Rémusz bácsi. - Ez a mese nem a Nyúlról szólt. Megmondtam előre.
- Tudom -
mondta a Kisfiú. - De azért valamit a Nyúl is csinált közben.
- Veled
aztán nehéz boldogulni! - csóválta a fejét az Öreg. - Hát jó: megmondom, mit
csinált közben a Nyúl. Aludt.
- Egész nap?
- álmélkodott a Kisfiú.
- Egész nap!
- válaszolta Rémusz bácsi. - Lusta volt. Egész nap aludt.
A Kisfiú
azonban nem hagyhatta annyiban a dolgot.
- A Nyúl nem
lusta állat! - kiáltotta. - A Teknős, a Varangy, a Medve, az lusta. A Nyúl, az
fürge!
Rémusz bácsi
felsóhajtott:
- Igazad
van. Nem lustaságból aludt. Hanem azért, mert beteg volt, fájt a feje. Egész
nap ágyban maradt és aludt.
- De aztán
meggyógyult? - érdeklődött aggódva a Kisfiú.
- Már másnap
makkegészséges volt - nyugtatta meg az öreg. - A mesebeli nyulak nem betegeskednek
sokáig.
- Akkor jó -
mondta a Kisfiú.