Másnap a
Kisfiú úgy nyitott be Rémusz bácsi kunyhójába, hogy nem is köszönt, hanem
odaszaladt az öreghez, átölelte a térdét, és nevetett, nevetett, mintha abba
sem akarná hagyni.
Rémusz bácsi
sem szólt egy szót sem. Magához húzta a Kisfiú fejét, és vele nevetett ő is,
csak úgy rázkódott a nevetéstől. Még a mesemondó pad is úgy nyikorgott, mintha
az is nevetne.
Egy kis idő
múlva Rémusz bácsi ezt mondta:
- Pompás
nevetőhelyünk van nekünk kettőnknek! Igaz?
- Igaz -
felelte a Kisfiú.
- És most mi
legyen? - kérdezte az öreg néger. - Nevessünk tovább, vagy inkább meséljek?
- Egy kicsit
nevessünk még, aztán mesélj.
Nevettek még
egy kicsit, aztán így szólt Rémusz bácsi:
- Elmondom,
hogyan szalajtotta meg Tücsök pajtás segítségével a Nyúl az Elefántot, az
Oroszlánt és a Tigrist.
- A Másik
Nyúl? - kérdezte a Kisfiú.
- Nem -
válaszolta Rémusz bácsi. - Az igazi Nyúl, a mi Nyulunk.
- Az nem lehet!
- mondta a Kisfiú. - Az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris Afrikában él!
Rémusz bácsi
a fejét vakarta.
- Az igazat
megvallva, én magam sem tudom, hogyan történt a dolog. Legjobb, ha együtt
találjuk ki. Hiszen megbeszéltük, hogy néha segítesz a mesemondásban.
- És az a
néha most van?
- Most. Mit
gondolsz: nem úgy történt az eset, hogy a Nyúl egyszer elment Afrikába?
A Kisfiú
elgondolkozott.
- Nem úgy
történt - mondta aztán. - Hanem úgy, hogy volt egy cirkusz, és onnan megszökött
az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris. És akkor találkoztak a Nyúllal. Így
történt.
- Alighanem
igazad van - felelte Rémusz bácsi. - De hát akár így volt, akár nem, a fő, hogy
találkoztak. És hogy az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris addig-addig hencegett,
kérkedett, pöffeszkedett, amíg a Nyúl elhatározta, hogy megleckézteti őket.
Erről szól a mese.
- Én vagyok a legnagyobb állat - mondta az Elefánt -, és ennélfogva a legerősebb is.
- Igaz hogy
nagyra nőttél - felelte az Oroszlán -, de hogyan védekeznél, ha a hátadra
ugornék, és úgy harapnám át a nyakadat?
-
Átharapnád? - nevetett az Elefánt. - Akármilyen hegyes is az agyarad, az én
vastag bőrömet ugyan nem járja át!
- Nevetséges
vita! - legyintett a Tigris. - Az egyik azzal henceg, hogy vastag a bőre, a
másik, hogy hegyes az agyara! Én bezzeg mással dicsekedhetem: azzal, hogy bátor
vagyok, ügyes vagyok, ravasz vagyok!
- Hát ami
azt illeti, ha ravasz éppen nem vagyok is - mondta az Elefánt -, azért nekem is
megvan a magamhoz való eszem. És mivelhogy igen nagy állat vagyok, igen nagy
ész való hozzám.
- Én pedig -
vette át ismét a szót az Oroszlán - bátorságban is, ügyességben is,
ravaszságban is, eszességben is akárkivel kiállom a versenyt!
Szó szót
követett, s már-már úgy látszott, hogy mindjárt kipróbálják, melyikük bátrabb,
ügyesebb, ravaszabb, erősebb, melyiküknek milyen vastag a bőre, milyen hegyes
az agyara - amikor egy nagy páfránylevél alól hirtelen elébük lépett a Nyúl.
- Nagy
vitézek vagytok valamennyien! - szólalt meg csúfondárosan. - Hajba kaptok, hogy
melyiktek bátrabb, ügyesebb, ravaszabb, erősebb, melyikteknek milyen vastag a
bőre, milyen hegyes az agyara! Pedig ha akarom, sorra megszalajtalak
benneteket!
Az Elefánt,
az Oroszlán és a Tigris elnevette magát, és azt válaszolta, hogy azt bizony
látni szeretné.
- Meg is
látjátok, ha rákerül a sor - felelte a Nyúl. - Most azonban, sajnos, nem érek
rá, mert haza kell juttatnom egy beteg barátomat. Nem vinné el a hátán
valamelyitek?
- Mivelhogy
én vagyok a legerősebb - mondta az Elefánt -, úgy illik, hogy én vigyem el. Hol
az a beteg?
- Itt áll
mellettem.
De az
Elefánt, az Oroszlán meg a Tigris hiába meresztette a szemét, nem látott a Nyúl
mellett semmiféle állatot, sem beteget, sem egészségeset.
Nem is igen
láthatott, mert nem más állt ott, mint Tücsök pajtás, aki olyan kicsi volt, hogy
egy fűszál egészen eltakarta.
- Egy
mogyoró esett a fejére szegénykének - magyarázta a Nyúl. - Úgy megütötte, hogy
azóta szédül, nem bír lépni sem.
S azzal
félrehúzta a fűszálat Tücsök pajtás elől.
- Ezt a
csöppséget akármilyen gyenge állat is elbírná ugyan - mosolygott az Elefánt -,
de ha már egyszer megígértem, hogy elviszem, hát nem másítom meg a szavamat.
Ormánya
hegyével felcsiptette a Tücsköt, és odaültette a hátára.
- Vigyázz,
hogy le ne essél! - intette az Elefánt.
- Vigyázok -
ígérte a Tücsök.
Vigyázott
is, mert fürgén - mintha kutya baja sem volna - olyan helyre bújt, ahonnan
semmiképpen sem eshetett le: az Elefánt fülébe.
Ott aztán
kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan -
cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan - cirrrr-cirrrr-cirrrr -, hogy az
Elefánt csaknem belesüketült.
Hogy jutott
eszébe a Tücsöknek, hogy nagybeteg létére ilyen vidáman muzsikáljon?
Úgy, hogy
nem volt nagybeteg, sőt még csak kisbeteg sem: makkegészséges volt, és a
Nyúllal együtt eszelte ki ezt a huncutságot. Mert hát Tücsök pajtás igen nagy
kópé volt.
Az Elefánt
hamarjában nem tudta, mi történt vele. Rázta a fejét, csapkodott az ormányával.
- Szél fúj a
fejemben! - ordította rémülten. - Mit csináljak?
- Szaladj! - tanácsolta a Nyúl. - Az az egyetlen, ami
segíthet.
Az Elefánt
nekilódult, csörtetett be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le,
körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.
A Tücsök
pedig kibújt az Elefánt füléből.
- Elmúlt a
vihar! - újságolta megkönnyebbülten az Elefánt.
Tücsök
pajtás eközben átugrott az Oroszlán hátára, és sebesen beosont a fülébe.
Ott aztán
kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan -
cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan - cirrrr-cirrrr-cirrr -, hogy az
Oroszlán csaknem belesüketült.
Az Oroszlán
mindjárt gyanította, hogy mi történt vele: most az ő fejébe költözött át a
szélvihar, amely előbb az Elefántot kínozta meg.
- Szél fúj a
fejemben! - kiáltotta. - Mit csináljak?
- Legjobb,
ha rohansz egyet - felelte a Nyúl. - Látod, hogy az Elefánton is az segített.
Az Oroszlán
is nekilódult, rúgtatott be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le,
körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.
A Tücsök
pedig abbahagyta a hegedülést, kibújt az Oroszlán füléből.
- Elmúlt a
vihar! - örvendezett az Oroszlán.
Tücsök
pajtás eközben átugrott a Tigris hátára, és sebesen beosont a fülébe.
Ott aztán
kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan - cirip-cirip
-, azután teljes erővel, hangosan - cirrrr-cirrrr-cirrrr -, hogy a Tigris csaknem belesüketült.
A Tigris
mindjárt tudta, hogy mi történt vele: most meg az ő fejében dühöng a szélvihar,
amely előbb az Elefántot és az Oroszlánt kínozta meg.
- Szél fúj a
fejemben! - üvöltötte. - Mit csináljak?
- Egyebet te
sem csinálhatsz, mint hogy nyargalsz, ameddig eláll az a szél - mondta a Nyúl.
Nekilódult a
Tigris is, vágtatott be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le,
körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.
A Tücsök
erre abbahagyta a hegedülést, kibújt a Tigris füléből.
- Elmúlt a
vihar! - közölte megnyugodva a Tigris.
Tücsök
pajtás eközben átugrott a Nyúl hátára, és ott jól megkapaszkodott: tudta, hogy
miért.
- No, híres vitézek!
- szólt a Nyúl. - Nem megmondtam, hogy ha akarom, sorra megszalajtalak
benneteket?
Az elefánt
nagyot bődült, az Oroszlán nagyot ordított, a Tigris nagyot üvöltött. Az
Elefánt felemelte az ormányát, az Oroszlán kieresztette a karmait, a Tigris
kitátotta a száját.
- És azt is
megmondtam - nevetett a Nyúl -, hogy ilyenkor csak egy segít: a futás.
S azzal,
Tücsök pajtással a hátán, eliramodott: be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel,
völgybe le - esze ágában sem volt visszatérni oda, ahonnan elindult, és ahol a
három hencegő azt sem tudta, hogyan restelkedjék egymás előtt.
- Vége a mesének? - kérdezte a Kisfiú.
- Vége -
mondta Rémusz bácsi. - Vagy talán hiányzik belőle valami?
- Hiányzik -
felelte a Kisfiú. - Az hiányzik, hogy mi lett az Elefánttal, az Oroszlánnal és
a Tigrissel.
- Mi lett
volna? Mondom: szégyellték magukat.
- És azután?
- Nem tudom.
Mondd meg te!
- Megmondom
- bólintott a Kisfiú - Visszamentek a cirkuszba. És soha többé nem hencegtek.
- Persze -
felelte Rémusz bácsi -, visszamentek a cirkuszba. De azt már nem hiszem, hogy
soha többé nem hencegtek. Mert az elefántok is, az oroszlánok is, a tigrisek is
roppantul hencegősek, egyetlen lecke nemigen használhatott nekik.
A Kisfiú
elgondolkozott.
- Volt más
állat is abban a cirkuszban? - tudakolta.
- Nem tudom.
Ezt is te mondd meg!
- Volt -
jelentette ki a Kisfiú. - Medve és Fóka és Kutya és Ló és mindenféle. És ha az
Elefánt vagy az Oroszlán vagy a Tigris megint hencegett, akkor jól kinevették.
- Ameddig
csak az Elefánt is, az Oroszlán is, a Tigris is meg nem javult - egészítette ki
Rémusz bácsi.
- Addig -
mondta a Kisfiú.