El is felejtettem még eddig mondani, hogy ezt a
történetet én három öreg diófának az árnyékában írom. Úgy borulnak össze
fölöttem, mint valami hatalmas sátor, öreg fák, öregember - ülünk mink össze
nagyon.
Hanem azért én mégis öregebb vagyok, mint a fák.
Hiszen az egyiket ez az én ráncos, fáradt, öreg kezem ültette közülük, amelyik
most olyan nehézkesen csúszik a papíron. Akkor puha, fehér kis gyerekkéz volt,
könnyű, mint egy pillangó.
Úgy történt az, hogy egy este azt mondja Tamás úr,
ahogy a cselédek letakarították az asztalt:
- Gyerekek, aki reggeli második kakasszóra talpon
lesz, az kikísérhet az ányási erdőbe, Pongrác apóhoz, az öreg vadászmesterhez.
Persze mind a hárman talpon voltunk már első
kakasszóra, s nekivágtunk a világnak még a hajnali harmaton. Nemcsak Tamás úr
jött velünk, hanem Gáspár úr is. Fülheggyel ki is értettem a beszélgetésükből,
hogy baj van az öreg vadászmesterrel. Azt panaszolta a tiszttartó, hogy nagyon
öreg már Pongrác apó, s tisztelet-becsület neki, de nem való már a jágerségre.
A szeme se jó már, az ereje is elfogyott, s nem tud már parancsolni se. Ügyet se
vetnek már az ilyen öreg emberre az erdőkerülők, a hajtók. Meg is üzente erre
az uraság Pongrác apónak, hogy kitelt az esztendeje, adja át másnak a puskát.
De a vén jáger nem hagyta magát. Azt üzente vissza, hogy egy szó se igaz abból,
amit őróla beszélnek. Az igazság az, hogy a szemével húszesztendős korában se
látott annyit, mint most; se ennyi erő nem volt benne soha; parancsolni pedig
most többet parancsol, mint egész életében bármikor parancsolt.
- Hát majd megválik, hány zsákkal telik - mosolygott
Tamás úr Gáspár úrra. - Annyit mondok neked, fiam, hogy nem engedem elvenni
Pongrác apó kenyerét. Tudod, egyik öreg holló nem vájja ki a másik öreg holló
szemét.
Fahegybe járt már a nap, mire az ányási erdőbe
kiértünk. Az öreg jágert nagy munkában találtuk. A gunyhócskája előtt volt egy
terebélyes diófa, azt kicsavarta a szél, most éppen annak az ágait fejszézte.
- Egyidős volt velem - mondta szomorúan. - A
születésem örömére ültette az édesapám, isten nyugtassa szegényt. Most már
vége. A fának is, meg az embernek is. Egyszerre telt ki az esztendeje velem.
- Hányadik esztendődet gázolod már? - kérdezte az öreg
uraság az öreg cselédet.
- A hetvenedik gázol engem, kegyes jó uram - felelte a
vadász alázatosan.
- Nono - szólt bele Gáspár úr -, az üzeneted is nagyon
hetvenkedett, amit küldtél. Azt üzented, húszesztendős korodban se láttál
annyit a szemeddel, mint most.
- Az is igaz - nyögött az öreg jáger -, mert most
mindent duplán látok. Az én szemem már kettőt mutat, ahol egy róka szalad is.
- Hát az a nagy erő, amivel dicsekszel?
- Az is megvan - pislogott az apó sebesen. - Mert
most, mikor leszállok a lóról, mindig lerántom magammal a nyerget is. Az pedig
meg nem esett velem, míg fiatalabb voltam.
Olyan jót nevettek az uraságok, hogy a könnyük is
csordult bele.
- No - rezgette Tamás úr szakállát a kacagás -, most
már azt is elhisszük, hogy soha életedben nem parancsoltál annyit, mint most.
A jáger most már egész nekibátorodott mosollyal
magyarázta:
- Szent igaz, kegyes jó uraim. Mert míg fiatalabb
voltam, elég volt egyszer mondani akármit: mindenki szaladt teljesíteni. De
bizony most már hússzor is ki kell adnom a parancsot, míg megfogadják.
De erre már a Gáspár úr komoly arcán is kisütött a
nevetés. Kezet nyújtott a jágernak:
- Úgy látom, öreg, legény vagy te a talpadon még most
is. Ne félj, nem is lesz itt addig más jáger, míg én vagyok a gazda, s aki jó
barátságban akar velem maradni, az ne merjen többet énelőttem szót tenni
ellened!
Azt se tudta erre az öreg, mit csináljon örömében.
Mindjárt meginvitált bennünket ebédre. Főz ő, azt mondja, olyan varjúpaprikást,
hogy olyant még a püspök se eszik.
- Köszönjük szépen a jószándékodat - mosolygott Tamás
úr -, de most nem kérünk a varjúpaprikásból. Még megtanulnánk tőle károgni.
- No, akkor legalább a kis uraságoknak szíveskedek
valamivel - nyúlt a zsebébe a jáger. - Ezt a kilenc diót a szegény halott fa
hegyében találtam. Tessék, fogadják el tőlem a kis uraságok.
Mind a hárman kaptunk három-három diót, Tamás úr pedig
megfogta a kezünket:
- Mondok én nektek egyet, gyerekek, kettő lesz belőle.
Kaphattok otthon diót, amennyit akartok, ezeket kár volna megenni. Sokkal szebb
lenne, ha elültetnétek őket. Pongrác apó se sajnálná akkor az öreg fáját. Egész
erdő lenne az ivadékaiból. Ti meg eldicsekednétek vele öregkorotokban, hogy már
gyermekkorotokban erdőt ültettetek magatoknak.
Hát nagyon nekiörültünk a diófaültetésnek. Én már
fúrtam is a fészket a földbe a sarkammal három diócskának, amikor Gáspár úr
megszólalt:
- Nem úgy lesz az, gyerekek. Hazafelé úgyis a
Cipóhalom mellett megyünk el, annak a hegyibe kell ültetni a diófaerdőt.
Hancúrozva szaladtunk hazafelé az erdőből, a szélére
már odalátszott a Cipóhalom. Úgy púposodott ki a síkságból, mint valami
temérdek nagy cipó, amit óriások gyúrtak. Csakhogy a Cipóhalmot nem arra szánta
a teremtő, hogy kenyeret teremjen. Telenőtte szúrós bokrával a boróka, a
borókabokrokat összeszőtte-fonta a szíjas iszalag; égi madarakon, mezei vadakon
kívül járni se tudott itt más. Kis gyalogösvényt vágtak a bozóton keresztül a
falusi népek. Ott jártak le csikászni, nádvágni, sulyomszedni azokba a nagy
nádrengetegekbe, amik a halom túlsó tövében kezdődtek, és húzódtak el irdatlan
messzire.
Kimelegedtünk, mire fölcihelődtünk a halom tetejére,
ahonnan nagy határ földre el lehetett látni. Alattunk a nádas, egy óriási zöld
bársonyabrosz, amelyik ing-leng, libeg-lobog minden szellőlebbenésre, susog,
zizeg minden fuvallatra. Kivirágozva a nevenincs vízivirágok tarka bokrétáival,
telehímezve bujkáló erek ezüstpántlikáival. Szemnek tetsző szépség, aminek
ember még soha hasznát nem vette. Réti farkasnak, nádi rókának, kígyónak,
békának, vízimadaraknak sivatag tanyája. Ember lakója nem volt annak, csak az
egy Tilinkó, akinek a nádas volt az igazi hazája. Néha fél-fél esztendeig se
bújt elő belőle.
Öt falusi tornyot lehetett a nádason túl megolvasni a
Cipóhalomról, a hozzájuk tartozó öt faluval, az mind a Malajdokiakat vallotta
ura-gazdájának, öt faluban harangoztak delet, mire Gáspár úr kilenc kis gödröt
lyukasztott a vashegyű botjával a dombtetőn.
- No, gyerekek, elő a diót! Kezdjed, Dióbél!
Vörös lettem, mint a pipacs, és ez egyszer szerettem
volna még kisebb lenni, mint amekkora voltam, hogy dió helyett magam bújhassak
a gödörbe.
- Én... én megettem útközben a diómat - vallottam be
pityeregve.
Nagyot kacagott erre Matykó:
- Nagybél vagy te, nem Dióbél!
- Hát majd te adsz neki a tieidből - parancsolta neki
Gáspár úr.
- Én? Nem adok én! - vont vállat Matykó. - Nekem
sincs. Én eldobáltam őket még az erdőben. Mókust akartam velük lőni.
- Nem baj az - állt elő Petykó -, nekem megvan mind a
három dióm. Mindnyájunknak jut belőlük egy-egy.
Elültettük a három diót. Tamás úr takargatta rájuk a
földet.
- A középső lesz a Petykó fája, azon terem a
legédesebb dió. Jobbról lesz a Matykó fája, az termi a legkeményebb hajú diót.
Balról lesz a Dióbél fája, hát az milyen diót terem?
- Az termi a törpe diót - taszított oldalba
csúfolkodva Matykó.
Ahogy lefelé csúszkáltunk a halmon, néhol nagyobb
gödröket láttunk a bokrok közt.
- Úgy látom, megint kincset keresett valami bolond
ember a Cipóhalomban - mondta Gáspár úr az apjának.
- Már az én gyermekkoromban is voltak ilyen együgyűek
- felelte Tamás úr. - Mindig az Attila kincsét akarják megtalálni.
Aztán megállt egy kicsit, körülnézett, és így
folytatta:
- Nagy darab föld ez, van is benne kincs, meg is
lehetne találni, hiszed-e, Gáspár?
- Meg ám, csak jó helyen kellene keresni - dobbantott
a lábával Gáspár úr.
Jól megjegyeztem a helyet, és elhatároztam, hogy én,
ha megnövök, ott keresem meg az Attila kincsét. Keresni Matykó is segíthet, de
ha meglesz, csak Petykónak adok belőle.