Száz esztendőnél is régebben esett meg, amit most
elmondok.
Túl az erdőn, a nagy tó partján egy régi udvarház
merengett, amit kastélynak tiszteltek a környékbeliek; sáncárkait fölverte a
perje meg a sás. A kapujához vezető híd mellett öreg fűzfa borult a zizegő sás
fölé. Lentről, a mélyút felől, vadászkürtök rivalgása hallatszott, lódobogástól
rengett a föld, és a kis libapásztorlány sietve terelte át falkáját a hídon,
hogy a hazavágtató vadászoknak utat adjon. De a lovasok már ott dobogtak a fahídon,
s a kislánynak fel kellett ugrania előlük a híd sarokkövére. Zsendülő leányka
volt, gyönge testű, nyájas arcú és sugárzó tekintetű. De az udvarház gazdáját,
a földesurat, nem indította meg a kislány kedves arca. Miközben szilaj lovát
elröptette előtte, megsuhogtatta ostorát, és úgy mellbe csapta vele a
libapásztorlányt, hogy az hanyatt zuhant a sáncárokba.
- Mindent a maga helyére! - rikkantotta. - Neked a
pocsolyában a helyed! - és harsányan nevetett tulajdon elmésségén,
vadászcimborái vele nevettek; duhaj jókedvében összevissza kiabált a társaság,
a vadászkutyák csaholtak, zengtek a kürtök. Nemhiába tartja a mondás:
"Gazdag madarak zajjal szállnak." Ők aztán gazdagok voltak. Isten a
tudója.
A szegény kis libapásztorlány zuhanás közben elkapta
az öreg fűz egyik lehajló ágát, abba kapaszkodva függött az árok vize fölött, s
amikor a földesúr, cimboráival meg kutyáival befordult az udvarház kapuján,
megpróbált fölvergődni. De a fűzfaág letörött a súlya alatt, s a leányka az
árokba zuhant volna, ha abban a pillanatban le nem nyúl érte egy erős kéz, és
meg nem ragadja. Egy vándor házaló volt, aki mindent látott, s most a leányka
segítségére sietett.
- Mindent a maga helyére! - kiáltotta a földesurat
utánzó hangon, s fölhúzta a libapásztorlányt. Aztán a letörött fűzfaágat akarta
visszailleszteni, de nem mindig lehet minden a helyén, hát a puha földbe szúrta
le az ágat.
- Eressz gyökeret! - mondta. - Nőj magasra, ha tudsz,
s az ágaidból furulyát faragjon az udvarház népe! - Pedig a lelke mélyén
vesszőfutást kívánt a földesúrnak és cimboráinak.
Aztán befordult a kastélyba, nem a pompás termeibe
persze, mert annál kisebb valaki volt. A cselédházba ment; a béresek megnézték
a portékáját, forgatták, alkudoztak rá. Az emeletről, ahol a földesúr asztalnál
ült a cimboráival, vad kurjongatás hallatszott, amit éneknek szántak, de csak
ilyen rikoltozás telt tőlük. A vendégek harsogva nevettek, a vadászkutyák
dühösen csaholtak; a kastélyban folyt a dínomdánom. Erjesztett mézsör és tüzes
bor járta, a falatot vadászebeikkel osztották meg a duhaj urak, még meg is
csókolták egyik-másik agarat, vizslát, miután a kutya lógó fülével megtörölték
a pofáját. Amikor hírét vették, hogy házaló érkezett a kastélyba,
fölparancsolták a portékájával, de csak azért, hogy csúffá tegyék valamiképpen.
Hiába, a bor gőze szállt a fejükbe, a józan ész kiröpült belőle. Azt találták
ki, hogy a házalónak harisnyába töltöttek bort, s abból kellett kiinnia, de
sietve, mielőtt kicsurog! Amikor ezt a mulatságot is elunták, kártyázni
kezdtek: egész gulyákat, parasztokat és tanyákat tettek föl egy-egy lapra.
- Mindent a maga helyére! - mondta magában a házaló,
amikor végre kikerült a pokolból - mert annak tartotta a kastélyt. - A szabad
országút, az való nekem, alig várom, hogy újra kinn legyek!
Azzal kifordult a kapun, s a kis libapásztorlány
mosolyogva integetett utána. Napok teltek, hetek múltak; az a letört fűzfaág,
amelyet a házaló az árokpart puha földjébe szúrt, megeredt, új hajtásokat
növelt. A kis libapásztorlány el-elnézegette, s örült, hogy ilyen szépen
cseperedik, mert valahogy a maga kis fájának érezte.
Zöldellt a kis fa, nődögélt, s ahogy cseperedett, úgy
fogyatkozott a jószág a kastélyban. Lassanként mindent elvitt a tivornya meg a
kártya - olyan két malomkő ez, amely lassan a legnagyobb vagyont is megőrli.
Nem telt bele hat esztendő, s a földesúr
koldustarisznyát akasztott a nyakába; ott kellett hagynia házát és udvarát;
földönfutóvá lett. Hajszálra úgy festett, mint az a hajdani szegény házaló,
akivel harisnyából itatták a bort, hogy csúffá tegyék.
Mi lett a hajdani házalóból? Bizony a kastély meg a
birtok új ura, mert a becsület meg a szorgalom a koldusok koldusának is
szerencsét hoz. Attól a pillanattól, hogy a kastélyba az új uraság beköltözött,
nem hallottak több kártyacsattogást az öreg falak. - Ördög bibliája: nem való a
serény ember kezébe! - mondta a földesúr.
Hamarosan feleséget hozott a házhoz - ugyan kit?
Bizony a kis libapásztorlányt, aki jólelkű és szerény teremtés maradt új
ruháiban is, pedig olyan szép volt, mintha selyempárnák között született volna.
Csendben, boldogan éltek a régi udvarházban; az ifjú asszony
a ház körül szorgoskodott, az ura a gazdaságban; egyre jobban gyarapodtak, mert
igaz a mondás: "Ahol a jólét megtelepszik, onnan nehezen áll tovább!"
Kitataroztatták az öreg udvarházat, az iszapos sáncárkokat is kitisztogatták,
gyümölcsfákat ültettek a ház köré. Maga a ház is ragyogott a rendtől. A hosszú
téli estéken a ház úrnője együtt szőtt-font a cselédeivel, sohasem pihent ölben
a keze. Gyermekei születtek, felnőttek egészségben, tudós mesterek tanították
őket. Ők meg lassan megöregedtek.
A kastély előtt árnyas fává terebélyesedett a hajdan
leszúrt ágacska, zöld leveleit lágyan simogatta a szél, ágait nem nyeste senki.
- Ez a mi családfánk! - mondták az öregek felnőtt
gyermekeiknek. - Tiszteljétek, becsüljétek!
Azóta száz esztendő telt el, a mi korunkba fordult az
idő.
A nagy tóból süppedékes ingovány lett, a régi udvarház
helyét csak egy romba dőlt fa jelezte meg egy pocsolya - ennyi maradt a
sáncárokból. Csak a fűzfa susogott a szélben, a hajdani leszúrt ágacska,
terebélyes zöld szoknyája lágyan ringott, s mintegy élő tanúja volt annak:
milyen szép lehet egy fűzfa, ha kedvére nőhet! Törzsét ugyan hatalmas repedés
szántotta át, a viharok is meggörnyesztették egy kicsit, de állt; réseit,
hasadékait földdel hordta tele a szél, s kisarjadt belőlük a fű, a virág. Fönt,
ahol a legvastagabb ágak szétváltak, valóságos kis függőkert pompázott, málna
meg madársóska zöldellt az ágak között, még egy parányi vadberkenyebokor is
gyökeret vert, s finom kis ágait a fűzfa képével együtt verte vissza a víz
tükre, ha a szél néha félresodorta róla a zöld békalencsét. A mezőt átszelő kis
ösvény éppen a vén fűzfa tövében vezetett el.
Fönt a dombon, az erdő szélén, új kastély
büszkélkedett, ez most már igazán megérdemelte a kastély nevet. Termeiből
messze el lehetett látni a vidékre, s ablakai olyan fényesek voltak, hogy a
nagy ragyogástól észre se vette az ember az ablakokat. A följárat széles
lépcsőjét rózsalugassá alakította valami ügyes kertész. A pázsit a kastély
előtt olyan fényes zöld volt, mintha reggel meg este szálanként fényesítették
volna. A termekben drága képek pompáztak, selyem- meg bársonyszékek, pamlagok,
márványasztalok, szattyánbőrbe kötött aranymetszésű könyvek; gazdag emberek
lakták az új kastélyt, előkelő emberek: a báró úr meg a családja.
A pompás kastélyban minden illett egymáshoz. Az új
urak jelszavát is az volt: "Mindent a maga helyére!" Azért is
akasztották a hajdani öreg udvarházat díszítő képeket a cselédházba vezető
folyosóra. Ócska lomnak tartották a sok régi festményt, különösen két arcképet:
az egyik meggyszín kabátos, parókás férfit ábrázolt, a másik egy rózsaszálat
tartó, rizsporos hajú asszonyt. Mind a két arcképet fűzfaágból font koszorú
övezte. A vásznon sok kerek lyuk tátongott, jelezve, hogy a báróúrfiak az öreg
pár arcképét használták céltáblának, amikor íjukkal célba lőttek. A hajdani
házalót meg a hajdani libapásztorlányt ábrázolta a két festmény, a bárócsalád
őseit.
- Ez a dédapánk meg a dédanyánk?! - kiáltott fel
hitetlenkedve az egyik báróúrfi. - Hiszen a férfi házaló volt, az asszony meg
libapásztorlány. Nem is hasonlítanak a mi szüleinkhez. Ez a két kép is ügyetlen
mázolmány!
- Mindent a maga helyére! - adták ki a jelszót, és a
két festmény a cselédházba vezető folyosóra került.
A báróúrfiakat egy házitanító nevelgette. Egy nap
sétálni vitte az úrfiakat, s velük tartott legidősebb nénjük is. Az öreg fűzfa
mellett vezető ösvényre tértek; a bárókisasszony útközben mezei virágot
szedett. - Mindent a maga helyére! - mondta, s ügyesen rendezgette a virágokat,
mindegyiket oda, ahova a legjobban illett. Nemes lelkű, gyöngéd szívű teremtés
volt, mélységesen szerette a természetet.
Az öreg fűznél megálltak: a legkisebb báróúrfi
mindenáron fűzfa furulyát akart faragni, mert neki már volt egyszer egy olyan
furulyája, amit ennek a fűzfának az ágából metszettek. A házitanító le is tört
egy ágat.
- Jaj, ne bántsa! - kiáltott fel a lány, de már későn.
- Hiszen ez a mi híres, öreg fűzfánk! Úgy szeretem ezt a fát! Otthon ugyan
kinevetnek érte, de én bizony nem bánom. Monda is szól erről a vén fűzről.
És elmondta, amit tudott a régi udvarházról, a
házalóról meg a libapásztorlányról, akik itt találkoztak először, és dédszülei
voltak az előkelő bárócsaládnak.
- Egyszerű szívű emberek voltak, nem akartak nemesi
rangot szerezni - mondta a bárókisasszony. - Azt tartották: "Mindent a
maga helyére!" Úgy gondolták, nem helyénvaló, ha pénzért vásárolnak nemesi
levelet maguknak. A bárói címet a fiú kapta, az én nagyapám: azt mondják, tudós
ember volt, s nem lehetett udvari ünnepség nélküle. A családunkban mindenki őt
szereti legjobban; de én magam sem tudom az okát, jobban vonzódom ehhez a régi
párhoz, a hajdani házalóhoz meg a libapásztorlányhoz. Milyen boldog, barátságos
lehetett az a régi udvarház, ahol a ház úrnője együtt szőtt-font a
szolgálóival!
- Derék emberek lehettek, és boldog emberek! -
bólintott rá a házitanító. Beszélgetés közben egykettőre megfaragta a fűzfa
furulyát.
Másnap fényes ünnepséget rendeztek a kastélyban:
hangversenyt adtak. A környékről meg a városból sok előkelő vendég érkezett;
zsúfolásig megtelt a kastély legtágasabb terme.
A hangversenyen ének is volt, muzsika is, de
olyanfajta, amit egyedül csak azok élveznek, akik előadják. Még a legkisebbik
báróúrfi is behozta a fűzfa furulyáját, ha már hangverseny van a kastélyban,
hát ő is szerepelni akart. De a furulya csak nem szólt, hiába fúvogatta.
- Önnek talán jobban sikerül! - biztatta egy lovag a
házitanítót, persze azért, hogy aztán nevethessen rajta. - Próbálja meg, hiszen
ön faragta a furulyát! A lángésznek mindenhez értenie kell! Remélem, elbájol
bennünket ezzel a kis hangszerrel! - És átnyújtotta a házitanítónak az öreg
fűzfáról metszett furulyát.
Csúfot akartak űzni belőle, ezt mindenki észrevette. A
házitanító az ajkához emelte, megzendült a hangja, erősebben, mint a legnagyobb
orgona; zengett, áradt, betöltötte az egész udvart, a kertet, az erdőt,
mérföldekre elhallatszott, aztán szélvihar támadt a nyomában. - Mindent a maga
helyére! - ezt zúgta-süvöltötte a szél, s hogy ott legyen, gondoskodott
is róla. A báró urat hirtelenül fölkapta, és kiröpítette a birkapásztor
viskójába; a birkapásztor meg a kastélyba repült - no, nem éppen a terembe,
csak az inasok szobájába, a gőgös lakájok közé, akik hökkenten nézték, hogy egy
ilyen szurtos pásztor merészkedik közébük. A kastély termében a bárókisasszony
egyenest az asztalfőre repült, ami meg is illette, s a szegény házitanítót
sodorta melléje a szél; úgy ültek ott ketten, mintha az ő kézfogójukat
ünnepelték volna. A csúfolódó kedvű lovag, aki az imént furulyázásra biztatta a
házitanítót, a tyúkólban kötött ki, s nem egyedül.
Messze földre elhallatszott a furulya szava, s a
környéken csodálatos dolgok híre járta. Egy négyes fogaton utazó gazdag
bankárcsalád mindenestől kiröpült a hintóból, s hiába futottak utána, a
saroglyáját se tudták elkapni. Két uborkafára kapaszkodott, gazdag parasztot az
árokba sodort a bűvös szél. Még szerencse, hogy a veszedelmes furulya hamarosan
kettérepedt, ki tudja, még miféle galibákat okozott volna!
Másnap a régi kerékvágásba zökkent az élet; a
kastélyban szót sem ejtettek a csodálatos furulyáról, éppen csak a régi pár
arcképe került vissza a legpompásabb terembe, mert oda fújta őket a szél. Ott
függtek hát az őket megillető helyen, hiszen az új kastélyban is az volt a
jelszó, ami az öreg udvarházban "Mindent a maga helyére!" Egyszer
talán úgy is lesz, minden a helyére kerül, mert ez a történet rövid, de az idő
végtelen.
Volt egyszer egy kisfiú; aki egy nap megfázott: kiment
az utcára, és átázott a cipője. Elég különös dolog volt, mert napok óta egy
csepp eső sem esett. A kisfiút levetkőztette az édesanyja, ágyba fektette,
s behozatta a teafőzőt, hogy egy csésze jó bodzateát főzzön neki, mert az jót
tesz ilyenkor. Akkor lépett a szobába a mulatságos öregúr, aki a ház legfelső
emeletén lakott; egy szál maga, mert nem volt se felesége, se gyereke. Pedig a
gyerekeket nagyon szerette, annyi mesét meg történetet tudott, hogy gyönyörűség
volt hallgatni.
- Idd meg szépen a teát - mondta a kisfiúnak az
édesanyja. - Akkor talán mesét is hallhatsz jutalmul.
- Új mesét bizony nem tudok - mondta az öregúr, és
szelíden rázta a fejét. - Hogyan ázhatott át a kisfiú cipője? - kérdezte.
- Magam sem értem - felelte az édesanya.
- Mikor mesél a bácsi? - türelmetlenkedett a kisfiú.
- Először azt szeretném tudni, de egészen pontosan,
hogy milyen mély a lefolyó csatorna odaát a kis utcában, amerre iskolába mégy?
- Éppen a cipőm száráig ér - felelte a kisfiú -, ha a
legmélyebb helyen lépek bele.
- Hát látod, ott ázik át az ember cipője - bólintott
az öregúr. - Most persze mesét vársz tőlem, pedig mondom, nem tudok újat.
- Majd kitalál a bácsi - mondta a kisfiú. -
édesanyámtól azt hallottam, hogy amit csak lát, mindenből mesét tud csinálni, s
amihez csak nyúl, abból történet kerekedik.
- Igen, csakhogy nem az olyan mesék és történetek az
igaziak. Hanem amelyek maguktól jönnek el hozzám, kopogtatnak belülről a
homlokomon, és azt mondják: itt vagyok!
- Most nem kopogtatnak? - kíváncsiskodott a kisfiú. Az
édesanyja nevetett, beleszórta a kannába a szárított bodzavirágot, és ráöntötte
a forró vizet.
- Meséljen a bácsi! Meséljen!
- Nem jön ám a mese éppen akkor, amikor akarja az
ember! Nagyobb úr az annál: akkor érkezik, amikor kedve tartja. Várj csak -
kiáltotta hirtelen. Éppen itt van. Ott ni, abban a teáskannában.
A kisfiú csodálkozva pillantott a teáskannára,
amelynek födelét mind magasabbra emelte föl a gőz, végül bodzavirág üde, fehér
ernyője habzott ki belőle; karcsú ágak sarjadtak ki mellette, nőttek, nyúltak,
még a kanna csőréből is; szétágaztak, összefonódtak, gyönyörű bodzabokorrá
terebélyesedtek; aztán fává sudarasodott a bokor, ágai ráhajoltak a kisfiú
ágyára, félretolták a függönyöket - hogy virult, hogy illatozott a csodálatos
fa! Nyájas arcú öregasszony üldögélt az ágak sűrűjében; különös ruhája zöld
volt, mint a bodza levele, és fehér bodzavirágok díszítették - nem tudta az
ember, kelméből varrták, vagy élő lombból és virágból.
- Ki az a néni? - ámult el a kisfiú.
- A régi rómaiak és görögök driádnak nevezték -
felelte az öregúr -, de ez nem a mi nyelvünkön van. A város szélén, a
matróznegyedben jobb nevet találtak rá: Bodza-anyókának hívják. Ő az, figyelj
rám, s nézd ezt a gyönyörű bodzafát!
- Éppen ilyen terebélyes és virágzó bodzafa zöldell
odakinn a város szélén. Szegényes kis udvar szögletében nőtt, nődögélt; egy
szép verőfényes délutánon két öreg ült az árnyékában: a vénséges vén matróz meg
a vénséges vén felesége. Dédszülők voltak már, és az aranylakodalmukra
készültek, de az esküvőjük napjára nem emlékeztek pontosan. Bodza-anyóka ott
üldögélt az ágak között, és olyan nyájas arccal nézte őket, mint most téged.
- Én tudom, mikor lesz az aranylakodalmatok! - szólt
közbe egyszer csak, de a két öreg nem hallotta, mert a hajdani időkről
beszélgetett.
- Emlékszel-e? - tűnődött el az öreg matróz. -
Aprócska gyerekek voltunk, és együtt szaladgáltunk, játszadoztunk ugyanebben az
udvarban, ahol most ülünk. Zsenge vesszőket dugdostunk a földbe: kertet
ültettünk.
- Emlékszem bizony - bólintott rá az öregasszony. -
Meg is öntöztük a vesszőket, s az egyik bodzaág megeredt, kihajtott, nagy fává
terebélyesedett, s most, öregkorunkban, hűs árnyékot terít ránk.
- Bizony, bizony - emlékezett az öreg matróz. - Ott
abban a sarokban egy vizesdézsa állt, abban úsztattam a kis hajómat, amit magam
farigcsáltam. De szépen úszott! Hanem aztán nemsokára én is kiúsztam másféle
vizekre.
- De előbb még iskolába jártunk és tanultunk - mondta
az anyóka. - Amikor először vettünk úrvacsorát, mind a ketten sírtunk
meghatottságunkban. Délután aztán kézen fogtuk egymást, és fölkapaszkodtunk a
Kerek-toronyba; Koppenhága meg víz fölött kinéztünk a messzi világba. Aztán
Frederiksbergbe mentünk, ahol a király pompás hajói úsztak a csatornákon.
- Én meg nemsokára más vizeken jártam, hosszú
esztendőkig hajóztam a messzi tengereken.
- Sokat sírtam utánad - bólogatott az anyóka. -
Sokszor már azt hittem, sose látlak többet, holtan fekszel a tenger mélyében.
Éjszaka néha fölkeltem, és a szélkakas fordulását lestem; de bizony akárhogy
fordult, hiába vártalak. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: egy nap
zuhogott az eső, s megszólalt a szemeteskocsi csengője a ház előtt, ahol
szolgáltam. Lementem a szemetesvödörrel, s megálltam a kapuban - milyen csúf
idő volt! -, és ahogy ott álltam, odalépett hozzám a postás, és egy levelet
nyomott a kezembe, a te leveledet! De nagy utat tehetett meg az a levél! Rögtön
feltéptem és elolvastam, sírtam is, nevettem is örömömben. Azt írtad, hogy a
meleg országokat járod, ahol a kávé terem. Elképzeltem - de szép is lehet! Amit
csak leírtál, én azt mind magam előtt láttam, arról is elfeledkeztem, ahogy ott
állok a zuhogó esőben a szemetesvödörrel. Egyszer csak átölelte valaki a
derekamat...
- Te meg olyan pofont adtál annak a valakinek, hogy
csak úgy csattant.
- Nem tudhattam, hogy te vagy, hogy a leveleddel egy
időben érkezel haza. Milyen daliás legény voltál - de hiszen most is az vagy -,
sárga selyemkendő a zsebedben, a fejeden fényes kalap, olyan uras formád volt!
Ó, hogy szakadt az eső, csupa locspocs volt az utca.
- Nemsokára megesküdtünk - folytatta az emlékezést az
öreg matróz.
- Emlékszel-e még? Aztán megszületett az első fiunk,
és sorra követte a többi gyerek: Maria, Niels, Peter meg Hans Christian.
- Aztán lassan felnőttek, derék emberekké váltak
valamennyien, mindenki szereti őket.
- S most már az ő gyermekeiknek is vannak gyerekeik -
mondta az öreg matróz.
- A dédunokáink. Jó fajta! Hanem én úgy emlékszem,
mintha ilyentájban lett volna az esküvőnk.
- Jól emlékszel! Éppen ma van az aranylakodalmatok
napja! - szólt ki az ágak sűrűjéből Bodza-anyóka, s kihajolt a két öreghez;
azok azt hitték, hogy a szomszédasszony bólint át nekik. Csak nézték egymást,
egyikük keze a másikén nyugodott. Nemsokára megérkeztek a gyermekeik meg az
unokáik, akik jól tudták, hogy ezen a napon ünneplik aranylakodalmukat az
öregek, reggel már meg is köszöntötték őket, de az öreg pár megint
elfelejtette. Arra emlékeztek csak, ami igen régen történt, arra egészen
tisztán emlékeztek. A bodzafa erős illatot árasztott, a leáldozó nap fényébe
vonta a két öreget. Kipirult a két öreg arc; legkisebbik dédunokájukban
gyönyörködtek, aki ott táncolt körülöttük, és boldogan kiabálta, hogy ma este
nagy ünnep lesz náluk, sült krumpli is lesz vacsorára. Bodza-anyóka mosolyogva
bólogatott az ágak között, és együtt kiáltott éljent a többiekkel.
- Hiszen ez nem mese! - mondta a kisfiú, aki
hallgatta.
- Talán csakugyan nem az - mondta a mesemondó öregúr.
- Kérdezzük csak meg Bodza-anyókát!
- Idáig nem mese - mondta az anyóka -, az csak ezután
következik. A legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki; különben az én
szép bodzafám se hajtott volna ki a teáskannából. - Azzal átölelte a kisfiút,
kiemelte az ágyból, és ölébe vette; a virágzó bodzaágak sűrűje összezárult
mögöttük, mintha árnyas lugasba léptek volna. Egyszer csak a levegőbe
emelkedett velük a lugas, s ők repültek - de gyönyörű utazás volt! Bodza-anyóka
egy szempillantás alatt szépséges leánykává változott; csak a ruhája maradt a
régi: nagy, fehér virágos, levélzöld kelme. Egy fürt fehér bodzavirág
illatozott a mellén, fürtös aranyhajában bodzavirág koszorú; nagy szeme kéken
csillogott - gyönyörűséges volt ránézni. Megcsókolták egymást a kisfiúval;
éppen egyidősek voltak, és egyformán vidámak.
Kézen fogva léptek ki a lugasból, s megálltak a szülői
ház virágoskertjében. Az üde pázsit szélén ott állt az apa sétabotja, egy
karóhoz támasztva. Az ő kedvükért még a bot is megelevenedett. Ahogy
meglovagolták, nyerítő lófejjé változott a sétabot fényes gombja, lobogni
kezdett pompás fekete sörénye, négy erős, karcsú lába nőtt, izmos volt és
tüzes, s már vágtatott is velük a pázsitágy körül.
- Most elnyargalunk messzire, sok-sok mérföldre! -
kiáltotta a fiú. - Abba az udvarházba, ahol tavaly voltunk! - Körbe-körbe
vágtatott velük a ló a gyepágy körül, s a kislány, aki - tudjuk jól -
Bodza-anyóka volt, nem más, hangosakat kiáltott:
- Falun vagyunk! Falun vagyunk! Nézd azt a
parasztházat! Úgy gömbölyödik ki a kemencéje a falból, mint egy óriási tojás!
És a bodzafa fölébe teríti az ágait, kakas tépdel alatta, és jó falatot kapar a
tyúkoknak - látod, milyen kevélyen sétál? Most a templomhoz érünk, ott áll a
dombtetőn az öreg tölgyek alatt; az egyik vén fa már félig elkorhadt. Ez meg a
kovácsműhely, tűz lobog benne, és a félmeztelen emberek olyanokat ütnek az
üllőre, hogy csak úgy rajzik a sok piros szikra. Tovább, tovább, menjünk a
pompás udvarházba!
S mindaz, amit a fiú háta mögött ülő kislány mondott,
megjelent a szemük előtt, pedig csak a gyepágy körül nyargaltak körbe-körbe.
Aztán a kert ösvényein játszottak; kis kertet ültettek; a leányka levette
fejéről a bodzavirág koszorút, és elültette - meg is eredt, mint az, amit az
öreg pár ültetett gyerekkorában, ahogy nemrégen emlegették. Aztán kézen fogták
egymást, mint azok az öregek valamikor, de nem kapaszkodtak föl a
Kerek-toronyba, a frederiksbergi parkba se mentek el, nem: a kislány átölelte a
kisfiút, s már repültek is végig egész Dánián. Tavasz volt, aztán nyár lett, az
ősz is beköszöntött, leesett a hó; a fiú szemében ezer meg ezer kép
tükröződött, a kislány pedig egész úton azt dúdolta a fülébe: - Ne felejtsd el
soha! - A bodzafa illata mindenüvé elkísérte őket. A fiú látta a sok rózsát, a
bükkfák friss hajtásait, de a bodza még azoknál is édesebben illatozott, mert
virága a kislány mellén fehérlett, s a fiú repülés közben néha ráhajtotta a
fejét.
- Milyen gyönyörű itt a tavasz! - tekintett körül a
kislány: rügyező bükkerdőben álltak, szagosmüge illatozott, halványpiros
kökörcsin nyitogatta szirmait a zöld fűben. Ó, ha mindig tavasz lehetne Dánia
jó szagú bükköseiben!
- De szép itt a nyár! - mondta a kislány, miközben
lovagkorból itt maradt régi várak fölött suhantak el; az öles téglafalaknak és
a csipkés bástyáknak csatornák kék vize tartott tükröt, a tükrön hattyúk úsztak,
és fel-felnéztek az öreg fák összeboruló sátrára. A földeken hullámzott a
vetés, mint a tenger, az árkokat piros meg sárga virágok szőnyege bélelte, a
palánkokat befutotta a vadkomló meg a szulák; este felbukkant a hold nagy,
kerek tányérja, s a holdas réteken szénapetrencék mézes illata áradt. - Ugye,
nem felejted el soha? - suttogta a kislány.
- Gyönyörű az ősz ezen a tájon! - mondta aztán.
Kitágult, és mélyebben kéklett fölöttük az égbolt, piros, sárga, zöld színekben
pompáztak az erdők. Vadászkutyák falkája iramodott a fák közt, kiáltozó
vadmadarak húztak el az ősök sírdombjai fölött, amelyeken szederindákkal
befutott ódon kövek meredeztek. A sötétkék tengeren vitorlák fehérlettek,
öregasszonyok, lányok meg gyerekek ültek a szérűkön, és nagy edénybe gyűjtötték
a komló leszüretelt virágát; az ifjak énekeltek, az öregek manókról meg
varázslókról mondtak meséket. Nem lehet ennél szebb a kerek világon!
- Ó, a tél! De szép itt a tél is! - kiáltott fel újra
a kislány. Téli fák alatt álltak, az ágakon, mint a fehér korall, tüskésedett a
zúzmara; a léptek alatt úgy csikorgott a hó, mintha újdonatúj csizmát húzott
volna mindenki, s az égen egymás után lobbantak el a hullócsillagok.
Karácsonyfát gyújtottak a szobában, volt nagy öröm, szíves ajándékozás; a falusi
házakban megszólalt a hegedű, almaszeletekkel dobálóztak az ünneplők, s a
legszegényebb gyermek is azt mondta - Mégiscsak szép a tél!
Bizony az volt, gyönyörű szép! A kislány megmutatott a
fiúnak mindent, s közben folyton érezték a bodzavirág édes illatát, s látták a
szélben repkedő fehérkeresztes piros zászlót, azt a zászlót, amely alatt messzi
tengereken vitorlázott a városszéli öreg matróz. A kisfiú lassan ifjúvá
serdült, s nekivágott a nagy vizeknek, megjárta a meleg országokat is, ahol a
kávé terem. A lány búcsúzáskor levette kebléről a fehér virágot, azt adta neki
emlékül. Az ifjú a zsoltároskönyvében őrizte, s valahányszor idegen országban
kinyitotta a könyvét, rámosolygott az emlékezés virága. Minél többször nézte,
annál üdébben fehérlett a virág, az ifjút a dán erdők illata csapta meg, s a
virág parányi szirmai között tisztán látta a kislány arcát. A nagy, kék szempár
szelíden rátekintett, s az ifjú a suttogást is hallotta: - Szép itt a tavasz, a
nyár, az ősz, a tél! - És képek ezrei merültek fel az emlékezetében.
Így telt el sok-sok esztendő, öregember lett az
ifjúból, s most ott üldögélt öreg feleségével egy virágzó bodzafa alatt; fogták
egymás kezét, éppen úgy, mint a matróznegyedbeli ház udvarán a délapó meg a
délanyó. Emlegették ők is a régi időket, aranylakodalmuk napján tűnődtek. A
bodzavirág koszorús kék szemű kislány ott ült az ágak sűrűjében, nézte őket,
bólogatott s megszólalt: - Ma van az aranylakodalmatok! - Aztán kivett két
virágot a koszorújából és csókolt lehelt rájuk. A virágok először ezüstösen
fénylettek, aztán aranyszínben tündököltek; akkor a két öreg fejére tette a két
virágot, s azok egyszeriben aranykoronává változtak. Úgy ült dédapó az illatozó
fa alatt dédanyóval, mint egy koronás király koronás asszonyával. Elmesélte az
öregasszonynak Bodza-anyóka történetét, amit még kisfiú korában hallott, s mind
ketten úgy vélték, hogy a mesében sok minden van, ami mintha éppen róluk
szólna; ezek a részek tetszettek nekik a legjobban.
- Bizony, így igaz! - szólalt meg a kék szemű kislány
az ágak között. - Vannak, akik Bodza-anyókának hívnak, vannak, akik driádnak,
pedig van más nevem is: Emlékezés. Itt ülök az ágak sűrűjében, a nőttön-növekvő
fa homályában; emlékszem és mesélek. Hadd látom, megvan-e még a virágod?
Az öregember kinyitotta a zsoltároskönyvét - ott
pihent benne a bodzavirág, olyan üdén, mintha nemrég tették volna bele. Az
Emlékezés bólintott, s az aranykoronás két öreg békésen sütkérezett a nyugvó
nap piros fényében. Aztán lehunyták a szemüket, és - és? - ezzel bizony vége
is a mesének.
A kisfiú ott feküdt az ágyában, nem tudta, hallotta-e
a mesét vagy álmodta; a teáskanna mozdulatlan állt az asztalon, nem nőttek ki
belőle virágos ágak; felkelt a mesemondó öregúr is, hazaindult, s már be is
tette maga mögött az ajtót.
- Milyen gyönyörűt láttam, édesanyám! - kiáltott fel a
kisfiú. - A meleg országokban jártam.
- Elhiszem, kisfiam - felelte az anyja. - Aki két
csésze forró bodzateát megiszik, az el is jut a meleg országokba! - Gondosan
betakargatta a fiát, nehogy megfázzon. - Jól aludtál, amíg én arról vitatkoztam
a mesemondó bácsival, hogy mesét hallottunk-e vagy igaz történetet.
- Hát Bodza-anyóka hová lett? - nézett körül a kisfiú.
- Visszabújt a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.