MINDENT A MAGA HELYÉRE!

Száz esztendőnél is régebben esett meg, amit most elmondok.

Túl az erdőn, a nagy tó partján egy régi udvarház merengett, amit kastélynak tiszteltek a környékbeliek; sáncárkait fölverte a perje meg a sás. A kapujához vezető híd mellett öreg fűzfa borult a zizegő sás fölé. Lentről, a mélyút felől, vadászkürtök rivalgása hallatszott, lódobogástól rengett a föld, és a kis libapásztorlány sietve terelte át falkáját a hídon, hogy a hazavágtató vadászoknak utat adjon. De a lovasok már ott dobogtak a fahídon, s a kislánynak fel kellett ugrania előlük a híd sarokkövére. Zsendülő leányka volt, gyönge testű, nyájas arcú és sugárzó tekintetű. De az udvarház gazdáját, a földesurat, nem indította meg a kislány kedves arca. Miközben szilaj lovát elröptette előtte, megsuhogtatta ostorát, és úgy mellbe csapta vele a libapásztorlányt, hogy az hanyatt zuhant a sáncárokba.

- Mindent a maga helyére! - rikkantotta. - Neked a pocsolyában a helyed! - és harsányan nevetett tulajdon elmésségén, vadászcimborái vele nevettek; duhaj jókedvében összevissza kiabált a társaság, a vadászkutyák csaholtak, zengtek a kürtök. Nemhiába tartja a mondás: "Gazdag madarak zajjal szállnak." Ők aztán gazdagok voltak. Isten a tudója.

A szegény kis libapásztorlány zuhanás közben elkapta az öreg fűz egyik lehajló ágát, abba kapaszkodva függött az árok vize fölött, s amikor a földesúr, cimboráival meg kutyáival befordult az udvarház kapuján, megpróbált fölvergődni. De a fűzfaág letörött a súlya alatt, s a leányka az árokba zuhant volna, ha abban a pillanatban le nem nyúl érte egy erős kéz, és meg nem ragadja. Egy vándor házaló volt, aki mindent látott, s most a leányka segítségére sietett.

- Mindent a maga helyére! - kiáltotta a földesurat utánzó hangon, s fölhúzta a libapásztorlányt. Aztán a letörött fűzfaágat akarta visszailleszteni, de nem mindig lehet minden a helyén, hát a puha földbe szúrta le az ágat.

- Eressz gyökeret! - mondta. - Nőj magasra, ha tudsz, s az ágaidból furulyát faragjon az udvarház népe! - Pedig a lelke mélyén vesszőfutást kívánt a földesúrnak és cimboráinak.

Aztán befordult a kastélyba, nem a pompás termeibe persze, mert annál kisebb valaki volt. A cselédházba ment; a béresek megnézték a portékáját, forgatták, alkudoztak rá. Az emeletről, ahol a földesúr asztalnál ült a cimboráival, vad kurjongatás hallatszott, amit éneknek szántak, de csak ilyen rikoltozás telt tőlük. A vendégek harsogva nevettek, a vadászkutyák dühösen csaholtak; a kastélyban folyt a dínomdánom. Erjesztett mézsör és tüzes bor járta, a falatot vadászebeikkel osztották meg a duhaj urak, még meg is csókolták egyik-másik agarat, vizslát, miután a kutya lógó fülével megtörölték a pofáját. Amikor hírét vették, hogy házaló érkezett a kastélyba, fölparancsolták a portékájával, de csak azért, hogy csúffá tegyék valamiképpen. Hiába, a bor gőze szállt a fejükbe, a józan ész kiröpült belőle. Azt találták ki, hogy a házalónak harisnyába töltöttek bort, s abból kellett kiinnia, de sietve, mielőtt kicsurog! Amikor ezt a mulatságot is elunták, kártyázni kezdtek: egész gulyákat, parasztokat és tanyákat tettek föl egy-egy lapra.

- Mindent a maga helyére! - mondta magában a házaló, amikor végre kikerült a pokolból - mert annak tartotta a kastélyt. - A szabad országút, az való nekem, alig várom, hogy újra kinn legyek!

Azzal kifordult a kapun, s a kis libapásztorlány mosolyogva integetett utána. Napok teltek, hetek múltak; az a letört fűzfaág, amelyet a házaló az árokpart puha földjébe szúrt, megeredt, új hajtásokat növelt. A kis libapásztorlány el-elnézegette, s örült, hogy ilyen szépen cseperedik, mert valahogy a maga kis fájának érezte.

Zöldellt a kis fa, nődögélt, s ahogy cseperedett, úgy fogyatkozott a jószág a kastélyban. Lassanként mindent elvitt a tivornya meg a kártya - olyan két malomkő ez, amely lassan a legnagyobb vagyont is megőrli.

Nem telt bele hat esztendő, s a földesúr koldustarisznyát akasztott a nyakába; ott kellett hagynia házát és udvarát; földönfutóvá lett. Hajszálra úgy festett, mint az a hajdani szegény házaló, akivel harisnyából itatták a bort, hogy csúffá tegyék.

Mi lett a hajdani házalóból? Bizony a kastély meg a birtok új ura, mert a becsület meg a szorgalom a koldusok koldusának is szerencsét hoz. Attól a pillanattól, hogy a kastélyba az új uraság beköltözött, nem hallottak több kártyacsattogást az öreg falak. - Ördög bibliája: nem való a serény ember kezébe! - mondta a földesúr.

Hamarosan feleséget hozott a házhoz - ugyan kit? Bizony a kis libapásztorlányt, aki jólelkű és szerény teremtés maradt új ruháiban is, pedig olyan szép volt, mintha selyempárnák között született volna.

Csendben, boldogan éltek a régi udvarházban; az ifjú asszony a ház körül szorgoskodott, az ura a gazdaságban; egyre jobban gyarapodtak, mert igaz a mondás: "Ahol a jólét megtelepszik, onnan nehezen áll tovább!" Kitataroztatták az öreg udvarházat, az iszapos sáncárkokat is kitisztogatták, gyümölcsfákat ültettek a ház köré. Maga a ház is ragyogott a rendtől. A hosszú téli estéken a ház úrnője együtt szőtt-font a cselédeivel, sohasem pihent ölben a keze. Gyermekei születtek, felnőttek egészségben, tudós mesterek tanították őket. Ők meg lassan megöregedtek.

A kastély előtt árnyas fává terebélyesedett a hajdan leszúrt ágacska, zöld leveleit lágyan simogatta a szél, ágait nem nyeste senki.

- Ez a mi családfánk! - mondták az öregek felnőtt gyermekeiknek. - Tiszteljétek, becsüljétek!

Azóta száz esztendő telt el, a mi korunkba fordult az idő.

A nagy tóból süppedékes ingovány lett, a régi udvarház helyét csak egy romba dőlt fa jelezte meg egy pocsolya - ennyi maradt a sáncárokból. Csak a fűzfa susogott a szélben, a hajdani leszúrt ágacska, terebélyes zöld szoknyája lágyan ringott, s mintegy élő tanúja volt annak: milyen szép lehet egy fűzfa, ha kedvére nőhet! Törzsét ugyan hatalmas repedés szántotta át, a viharok is meggörnyesztették egy kicsit, de állt; réseit, hasadékait földdel hordta tele a szél, s kisarjadt belőlük a fű, a virág. Fönt, ahol a legvastagabb ágak szétváltak, valóságos kis függőkert pompázott, málna meg madársóska zöldellt az ágak között, még egy parányi vadberkenyebokor is gyökeret vert, s finom kis ágait a fűzfa képével együtt verte vissza a víz tükre, ha a szél néha félresodorta róla a zöld békalencsét. A mezőt átszelő kis ösvény éppen a vén fűzfa tövében vezetett el.

Fönt a dombon, az erdő szélén, új kastély büszkélkedett, ez most már igazán megérdemelte a kastély nevet. Termeiből messze el lehetett látni a vidékre, s ablakai olyan fényesek voltak, hogy a nagy ragyogástól észre se vette az ember az ablakokat. A följárat széles lépcsőjét rózsalugassá alakította valami ügyes kertész. A pázsit a kastély előtt olyan fényes zöld volt, mintha reggel meg este szálanként fényesítették volna. A termekben drága képek pompáztak, selyem- meg bársonyszékek, pamlagok, márványasztalok, szattyánbőrbe kötött aranymetszésű könyvek; gazdag emberek lakták az új kastélyt, előkelő emberek: a báró úr meg a családja.

A pompás kastélyban minden illett egymáshoz. Az új urak jelszavát is az volt: "Mindent a maga helyére!" Azért is akasztották a hajdani öreg udvarházat díszítő képeket a cselédházba vezető folyosóra. Ócska lomnak tartották a sok régi festményt, különösen két arcképet: az egyik meggyszín kabátos, parókás férfit ábrázolt, a másik egy rózsaszálat tartó, rizsporos hajú asszonyt. Mind a két arcképet fűzfaágból font koszorú övezte. A vásznon sok kerek lyuk tátongott, jelezve, hogy a báróúrfiak az öreg pár arcképét használták céltáblának, amikor íjukkal célba lőttek. A hajdani házalót meg a hajdani libapásztorlányt ábrázolta a két festmény, a bárócsalád őseit.

- Ez a dédapánk meg a dédanyánk?! - kiáltott fel hitetlenkedve az egyik báróúrfi. - Hiszen a férfi házaló volt, az asszony meg libapásztorlány. Nem is hasonlítanak a mi szüleinkhez. Ez a két kép is ügyetlen mázolmány!

- Mindent a maga helyére! - adták ki a jelszót, és a két festmény a cselédházba vezető folyosóra került.

A báróúrfiakat egy házitanító nevelgette. Egy nap sétálni vitte az úrfiakat, s velük tartott legidősebb nénjük is. Az öreg fűzfa mellett vezető ösvényre tértek; a bárókisasszony útközben mezei virágot szedett. - Mindent a maga helyére! - mondta, s ügyesen rendezgette a virágokat, mindegyiket oda, ahova a legjobban illett. Nemes lelkű, gyöngéd szívű teremtés volt, mélységesen szerette a természetet.

Az öreg fűznél megálltak: a legkisebb báróúrfi mindenáron fűzfa furulyát akart faragni, mert neki már volt egyszer egy olyan furulyája, amit ennek a fűzfának az ágából metszettek. A házitanító le is tört egy ágat.

- Jaj, ne bántsa! - kiáltott fel a lány, de már későn. - Hiszen ez a mi híres, öreg fűzfánk! Úgy szeretem ezt a fát! Otthon ugyan kinevetnek érte, de én bizony nem bánom. Monda is szól erről a vén fűzről.

És elmondta, amit tudott a régi udvarházról, a házalóról meg a libapásztorlányról, akik itt találkoztak először, és dédszülei voltak az előkelő bárócsaládnak.

- Egyszerű szívű emberek voltak, nem akartak nemesi rangot szerezni - mondta a bárókisasszony. - Azt tartották: "Mindent a maga helyére!" Úgy gondolták, nem helyénvaló, ha pénzért vásárolnak nemesi levelet maguknak. A bárói címet a fiú kapta, az én nagyapám: azt mondják, tudós ember volt, s nem lehetett udvari ünnepség nélküle. A családunkban mindenki őt szereti legjobban; de én magam sem tudom az okát, jobban vonzódom ehhez a régi párhoz, a hajdani házalóhoz meg a libapásztorlányhoz. Milyen boldog, barátságos lehetett az a régi udvarház, ahol a ház úrnője együtt szőtt-font a szolgálóival!

- Derék emberek lehettek, és boldog emberek! - bólintott rá a házitanító. Beszélgetés közben egykettőre megfaragta a fűzfa furulyát.

Másnap fényes ünnepséget rendeztek a kastélyban: hangversenyt adtak. A környékről meg a városból sok előkelő vendég érkezett; zsúfolásig megtelt a kastély legtágasabb terme.

A hangversenyen ének is volt, muzsika is, de olyanfajta, amit egyedül csak azok élveznek, akik előadják. Még a legkisebbik báróúrfi is behozta a fűzfa furulyáját, ha már hangverseny van a kastélyban, hát ő is szerepelni akart. De a furulya csak nem szólt, hiába fúvogatta.

- Önnek talán jobban sikerül! - biztatta egy lovag a házitanítót, persze azért, hogy aztán nevethessen rajta. - Próbálja meg, hiszen ön faragta a furulyát! A lángésznek mindenhez értenie kell! Remélem, elbájol bennünket ezzel a kis hangszerrel! - És átnyújtotta a házitanítónak az öreg fűzfáról metszett furulyát.

Csúfot akartak űzni belőle, ezt mindenki észrevette. A házitanító az ajkához emelte, megzendült a hangja, erősebben, mint a legnagyobb orgona; zengett, áradt, betöltötte az egész udvart, a kertet, az erdőt, mérföldekre elhallatszott, aztán szélvihar támadt a nyomában. - Mindent a maga helyére! - ezt zúgta-süvöltötte a szél, s hogy ott legyen, gondoskodott is róla. A báró urat hirtelenül fölkapta, és kiröpítette a birkapásztor viskójába; a birkapásztor meg a kastélyba repült - no, nem éppen a terembe, csak az inasok szobájába, a gőgös lakájok közé, akik hökkenten nézték, hogy egy ilyen szurtos pásztor merészkedik közébük. A kastély termében a bárókisasszony egyenest az asztalfőre repült, ami meg is illette, s a szegény házitanítót sodorta melléje a szél; úgy ültek ott ketten, mintha az ő kézfogójukat ünnepelték volna. A csúfolódó kedvű lovag, aki az imént furulyázásra biztatta a házitanítót, a tyúkólban kötött ki, s nem egyedül.

Messze földre elhallatszott a furulya szava, s a környéken csodálatos dolgok híre járta. Egy négyes fogaton utazó gazdag bankárcsalád mindenestől kiröpült a hintóból, s hiába futottak utána, a saroglyáját se tudták elkapni. Két uborkafára kapaszkodott, gazdag parasztot az árokba sodort a bűvös szél. Még szerencse, hogy a veszedelmes furulya hamarosan kettérepedt, ki tudja, még miféle galibákat okozott volna!

Másnap a régi kerékvágásba zökkent az élet; a kastélyban szót sem ejtettek a csodálatos furulyáról, éppen csak a régi pár arcképe került vissza a legpompásabb terembe, mert oda fújta őket a szél. Ott függtek hát az őket megillető helyen, hiszen az új kastélyban is az volt a jelszó, ami az öreg udvarházban "Mindent a maga helyére!" Egyszer talán úgy is lesz, minden a helyére kerül, mert ez a történet rövid, de az idő végtelen.

BODZA-ANYÓKA

Volt egyszer egy kisfiú; aki egy nap megfázott: kiment az utcára, és átázott a cipője. Elég különös dolog volt, mert napok óta egy csepp eső sem esett. A kisfiút levetkőztette az édesanyja, ágyba fektette, s behozatta a teafőzőt, hogy egy csésze jó bodzateát főzzön neki, mert az jót tesz ilyenkor. Akkor lépett a szobába a mulatságos öregúr, aki a ház legfelső emeletén lakott; egy szál maga, mert nem volt se felesége, se gyereke. Pedig a gyerekeket nagyon szerette, annyi mesét meg történetet tudott, hogy gyönyörűség volt hallgatni.

- Idd meg szépen a teát - mondta a kisfiúnak az édesanyja. - Akkor talán mesét is hallhatsz jutalmul.

- Új mesét bizony nem tudok - mondta az öregúr, és szelíden rázta a fejét. - Hogyan ázhatott át a kisfiú cipője? - kérdezte.

- Magam sem értem - felelte az édesanya.

- Mikor mesél a bácsi? - türelmetlenkedett a kisfiú.

- Először azt szeretném tudni, de egészen pontosan, hogy milyen mély a lefolyó csatorna odaát a kis utcában, amerre iskolába mégy?

- Éppen a cipőm száráig ér - felelte a kisfiú -, ha a legmélyebb helyen lépek bele.

- Hát látod, ott ázik át az ember cipője - bólintott az öregúr. - Most persze mesét vársz tőlem, pedig mondom, nem tudok újat.

- Majd kitalál a bácsi - mondta a kisfiú. - édesanyámtól azt hallottam, hogy amit csak lát, mindenből mesét tud csinálni, s amihez csak nyúl, abból történet kerekedik.

- Igen, csakhogy nem az olyan mesék és történetek az igaziak. Hanem amelyek maguktól jönnek el hozzám, kopogtatnak belülről a homlokomon, és azt mondják: itt vagyok!

- Most nem kopogtatnak? - kíváncsiskodott a kisfiú. Az édesanyja nevetett, beleszórta a kannába a szárított bodzavirágot, és ráöntötte a forró vizet.

- Meséljen a bácsi! Meséljen!

- Nem jön ám a mese éppen akkor, amikor akarja az ember! Nagyobb úr az annál: akkor érkezik, amikor kedve tartja. Várj csak - kiáltotta hirtelen. Éppen itt van. Ott ni, abban a teáskannában.

A kisfiú csodálkozva pillantott a teáskannára, amelynek födelét mind magasabbra emelte föl a gőz, végül bodzavirág üde, fehér ernyője habzott ki belőle; karcsú ágak sarjadtak ki mellette, nőttek, nyúltak, még a kanna csőréből is; szétágaztak, összefonódtak, gyönyörű bodzabokorrá terebélyesedtek; aztán fává sudarasodott a bokor, ágai ráhajoltak a kisfiú ágyára, félretolták a függönyöket - hogy virult, hogy illatozott a csodálatos fa! Nyájas arcú öregasszony üldögélt az ágak sűrűjében; különös ruhája zöld volt, mint a bodza levele, és fehér bodzavirágok díszítették - nem tudta az ember, kelméből varrták, vagy élő lombból és virágból.

- Ki az a néni? - ámult el a kisfiú.

- A régi rómaiak és görögök driádnak nevezték - felelte az öregúr -, de ez nem a mi nyelvünkön van. A város szélén, a matróznegyedben jobb nevet találtak rá: Bodza-anyókának hívják. Ő az, figyelj rám, s nézd ezt a gyönyörű bodzafát!

- Éppen ilyen terebélyes és virágzó bodzafa zöldell odakinn a város szélén. Szegényes kis udvar szögletében nőtt, nődögélt; egy szép verőfényes délutánon két öreg ült az árnyékában: a vénséges vén matróz meg a vénséges vén felesége. Dédszülők voltak már, és az aranylakodalmukra készültek, de az esküvőjük napjára nem emlékeztek pontosan. Bodza-anyóka ott üldögélt az ágak között, és olyan nyájas arccal nézte őket, mint most téged.

- Én tudom, mikor lesz az aranylakodalmatok! - szólt közbe egyszer csak, de a két öreg nem hallotta, mert a hajdani időkről beszélgetett.

- Emlékszel-e? - tűnődött el az öreg matróz. - Aprócska gyerekek voltunk, és együtt szaladgáltunk, játszadoztunk ugyanebben az udvarban, ahol most ülünk. Zsenge vesszőket dugdostunk a földbe: kertet ültettünk.

- Emlékszem bizony - bólintott rá az öregasszony. - Meg is öntöztük a vesszőket, s az egyik bodzaág megeredt, kihajtott, nagy fává terebélyesedett, s most, öregkorunkban, hűs árnyékot terít ránk.

- Bizony, bizony - emlékezett az öreg matróz. - Ott abban a sarokban egy vizesdézsa állt, abban úsztattam a kis hajómat, amit magam farigcsáltam. De szépen úszott! Hanem aztán nemsokára én is kiúsztam másféle vizekre.

- De előbb még iskolába jártunk és tanultunk - mondta az anyóka. - Amikor először vettünk úrvacsorát, mind a ketten sírtunk meghatottságunkban. Délután aztán kézen fogtuk egymást, és fölkapaszkodtunk a Kerek-toronyba; Koppenhága meg víz fölött kinéztünk a messzi világba. Aztán Frederiksbergbe mentünk, ahol a király pompás hajói úsztak a csatornákon.

- Én meg nemsokára más vizeken jártam, hosszú esztendőkig hajóztam a messzi tengereken.

- Sokat sírtam utánad - bólogatott az anyóka. - Sokszor már azt hittem, sose látlak többet, holtan fekszel a tenger mélyében. Éjszaka néha fölkeltem, és a szélkakas fordulását lestem; de bizony akárhogy fordult, hiába vártalak. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: egy nap zuhogott az eső, s megszólalt a szemeteskocsi csengője a ház előtt, ahol szolgáltam. Lementem a szemetesvödörrel, s megálltam a kapuban - milyen csúf idő volt! -, és ahogy ott álltam, odalépett hozzám a postás, és egy levelet nyomott a kezembe, a te leveledet! De nagy utat tehetett meg az a levél! Rögtön feltéptem és elolvastam, sírtam is, nevettem is örömömben. Azt írtad, hogy a meleg országokat járod, ahol a kávé terem. Elképzeltem - de szép is lehet! Amit csak leírtál, én azt mind magam előtt láttam, arról is elfeledkeztem, ahogy ott állok a zuhogó esőben a szemetesvödörrel. Egyszer csak átölelte valaki a derekamat...

- Te meg olyan pofont adtál annak a valakinek, hogy csak úgy csattant.

- Nem tudhattam, hogy te vagy, hogy a leveleddel egy időben érkezel haza. Milyen daliás legény voltál - de hiszen most is az vagy -, sárga selyemkendő a zsebedben, a fejeden fényes kalap, olyan uras formád volt! Ó, hogy szakadt az eső, csupa locspocs volt az utca.

- Nemsokára megesküdtünk - folytatta az emlékezést az öreg matróz.

- Emlékszel-e még? Aztán megszületett az első fiunk, és sorra követte a többi gyerek: Maria, Niels, Peter meg Hans Christian.

- Aztán lassan felnőttek, derék emberekké váltak valamennyien, mindenki szereti őket.

- S most már az ő gyermekeiknek is vannak gyerekeik - mondta az öreg matróz.

- A dédunokáink. Jó fajta! Hanem én úgy emlékszem, mintha ilyentájban lett volna az esküvőnk.

- Jól emlékszel! Éppen ma van az aranylakodalmatok napja! - szólt ki az ágak sűrűjéből Bodza-anyóka, s kihajolt a két öreghez; azok azt hitték, hogy a szomszédasszony bólint át nekik. Csak nézték egymást, egyikük keze a másikén nyugodott. Nemsokára megérkeztek a gyermekeik meg az unokáik, akik jól tudták, hogy ezen a napon ünneplik aranylakodalmukat az öregek, reggel már meg is köszöntötték őket, de az öreg pár megint elfelejtette. Arra emlékeztek csak, ami igen régen történt, arra egészen tisztán emlékeztek. A bodzafa erős illatot árasztott, a leáldozó nap fényébe vonta a két öreget. Kipirult a két öreg arc; legkisebbik dédunokájukban gyönyörködtek, aki ott táncolt körülöttük, és boldogan kiabálta, hogy ma este nagy ünnep lesz náluk, sült krumpli is lesz vacsorára. Bodza-anyóka mosolyogva bólogatott az ágak között, és együtt kiáltott éljent a többiekkel.

- Hiszen ez nem mese! - mondta a kisfiú, aki hallgatta.

- Talán csakugyan nem az - mondta a mesemondó öregúr. - Kérdezzük csak meg Bodza-anyókát!

- Idáig nem mese - mondta az anyóka -, az csak ezután következik. A legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki; különben az én szép bodzafám se hajtott volna ki a teáskannából. - Azzal átölelte a kisfiút, kiemelte az ágyból, és ölébe vette; a virágzó bodzaágak sűrűje összezárult mögöttük, mintha árnyas lugasba léptek volna. Egyszer csak a levegőbe emelkedett velük a lugas, s ők repültek - de gyönyörű utazás volt! Bodza-anyóka egy szempillantás alatt szépséges leánykává változott; csak a ruhája maradt a régi: nagy, fehér virágos, levélzöld kelme. Egy fürt fehér bodzavirág illatozott a mellén, fürtös aranyhajában bodzavirág koszorú; nagy szeme kéken csillogott - gyönyörűséges volt ránézni. Megcsókolták egymást a kisfiúval; éppen egyidősek voltak, és egyformán vidámak.

Kézen fogva léptek ki a lugasból, s megálltak a szülői ház virágoskertjében. Az üde pázsit szélén ott állt az apa sétabotja, egy karóhoz támasztva. Az ő kedvükért még a bot is megelevenedett. Ahogy meglovagolták, nyerítő lófejjé változott a sétabot fényes gombja, lobogni kezdett pompás fekete sörénye, négy erős, karcsú lába nőtt, izmos volt és tüzes, s már vágtatott is velük a pázsitágy körül.

- Most elnyargalunk messzire, sok-sok mérföldre! - kiáltotta a fiú. - Abba az udvarházba, ahol tavaly voltunk! - Körbe-körbe vágtatott velük a ló a gyepágy körül, s a kislány, aki - tudjuk jól - Bodza-anyóka volt, nem más, hangosakat kiáltott:

- Falun vagyunk! Falun vagyunk! Nézd azt a parasztházat! Úgy gömbölyödik ki a kemencéje a falból, mint egy óriási tojás! És a bodzafa fölébe teríti az ágait, kakas tépdel alatta, és jó falatot kapar a tyúkoknak - látod, milyen kevélyen sétál? Most a templomhoz érünk, ott áll a dombtetőn az öreg tölgyek alatt; az egyik vén fa már félig elkorhadt. Ez meg a kovácsműhely, tűz lobog benne, és a félmeztelen emberek olyanokat ütnek az üllőre, hogy csak úgy rajzik a sok piros szikra. Tovább, tovább, menjünk a pompás udvarházba!

S mindaz, amit a fiú háta mögött ülő kislány mondott, megjelent a szemük előtt, pedig csak a gyepágy körül nyargaltak körbe-körbe. Aztán a kert ösvényein játszottak; kis kertet ültettek; a leányka levette fejéről a bodzavirág koszorút, és elültette - meg is eredt, mint az, amit az öreg pár ültetett gyerekkorában, ahogy nemrégen emlegették. Aztán kézen fogták egymást, mint azok az öregek valamikor, de nem kapaszkodtak föl a Kerek-toronyba, a frederiksbergi parkba se mentek el, nem: a kislány átölelte a kisfiút, s már repültek is végig egész Dánián. Tavasz volt, aztán nyár lett, az ősz is beköszöntött, leesett a hó; a fiú szemében ezer meg ezer kép tükröződött, a kislány pedig egész úton azt dúdolta a fülébe: - Ne felejtsd el soha! - A bodzafa illata mindenüvé elkísérte őket. A fiú látta a sok rózsát, a bükkfák friss hajtásait, de a bodza még azoknál is édesebben illatozott, mert virága a kislány mellén fehérlett, s a fiú repülés közben néha ráhajtotta a fejét.

- Milyen gyönyörű itt a tavasz! - tekintett körül a kislány: rügyező bükkerdőben álltak, szagosmüge illatozott, halványpiros kökörcsin nyitogatta szirmait a zöld fűben. Ó, ha mindig tavasz lehetne Dánia jó szagú bükköseiben!

- De szép itt a nyár! - mondta a kislány, miközben lovagkorból itt maradt régi várak fölött suhantak el; az öles téglafalaknak és a csipkés bástyáknak csatornák kék vize tartott tükröt, a tükrön hattyúk úsztak, és fel-felnéztek az öreg fák összeboruló sátrára. A földeken hullámzott a vetés, mint a tenger, az árkokat piros meg sárga virágok szőnyege bélelte, a palánkokat befutotta a vadkomló meg a szulák; este felbukkant a hold nagy, kerek tányérja, s a holdas réteken szénapetrencék mézes illata áradt. - Ugye, nem felejted el soha? - suttogta a kislány.

- Gyönyörű az ősz ezen a tájon! - mondta aztán. Kitágult, és mélyebben kéklett fölöttük az égbolt, piros, sárga, zöld színekben pompáztak az erdők. Vadászkutyák falkája iramodott a fák közt, kiáltozó vadmadarak húztak el az ősök sírdombjai fölött, amelyeken szederindákkal befutott ódon kövek meredeztek. A sötétkék tengeren vitorlák fehérlettek, öregasszonyok, lányok meg gyerekek ültek a szérűkön, és nagy edénybe gyűjtötték a komló leszüretelt virágát; az ifjak énekeltek, az öregek manókról meg varázslókról mondtak meséket. Nem lehet ennél szebb a kerek világon!

- Ó, a tél! De szép itt a tél is! - kiáltott fel újra a kislány. Téli fák alatt álltak, az ágakon, mint a fehér korall, tüskésedett a zúzmara; a léptek alatt úgy csikorgott a hó, mintha újdonatúj csizmát húzott volna mindenki, s az égen egymás után lobbantak el a hullócsillagok. Karácsonyfát gyújtottak a szobában, volt nagy öröm, szíves ajándékozás; a falusi házakban megszólalt a hegedű, almaszeletekkel dobálóztak az ünneplők, s a legszegényebb gyermek is azt mondta - Mégiscsak szép a tél!

Bizony az volt, gyönyörű szép! A kislány megmutatott a fiúnak mindent, s közben folyton érezték a bodzavirág édes illatát, s látták a szélben repkedő fehérkeresztes piros zászlót, azt a zászlót, amely alatt messzi tengereken vitorlázott a városszéli öreg matróz. A kisfiú lassan ifjúvá serdült, s nekivágott a nagy vizeknek, megjárta a meleg országokat is, ahol a kávé terem. A lány búcsúzáskor levette kebléről a fehér virágot, azt adta neki emlékül. Az ifjú a zsoltároskönyvében őrizte, s valahányszor idegen országban kinyitotta a könyvét, rámosolygott az emlékezés virága. Minél többször nézte, annál üdébben fehérlett a virág, az ifjút a dán erdők illata csapta meg, s a virág parányi szirmai között tisztán látta a kislány arcát. A nagy, kék szempár szelíden rátekintett, s az ifjú a suttogást is hallotta: - Szép itt a tavasz, a nyár, az ősz, a tél! - És képek ezrei merültek fel az emlékezetében.

Így telt el sok-sok esztendő, öregember lett az ifjúból, s most ott üldögélt öreg feleségével egy virágzó bodzafa alatt; fogták egymás kezét, éppen úgy, mint a matróznegyedbeli ház udvarán a délapó meg a délanyó. Emlegették ők is a régi időket, aranylakodalmuk napján tűnődtek. A bodzavirág koszorús kék szemű kislány ott ült az ágak sűrűjében, nézte őket, bólogatott s megszólalt: - Ma van az aranylakodalmatok! - Aztán kivett két virágot a koszorújából és csókolt lehelt rájuk. A virágok először ezüstösen fénylettek, aztán aranyszínben tündököltek; akkor a két öreg fejére tette a két virágot, s azok egyszeriben aranykoronává változtak. Úgy ült dédapó az illatozó fa alatt dédanyóval, mint egy koronás király koronás asszonyával. Elmesélte az öregasszonynak Bodza-anyóka történetét, amit még kisfiú korában hallott, s mind ketten úgy vélték, hogy a mesében sok minden van, ami mintha éppen róluk szólna; ezek a részek tetszettek nekik a legjobban.

- Bizony, így igaz! - szólalt meg a kék szemű kislány az ágak között. - Vannak, akik Bodza-anyókának hívnak, vannak, akik driádnak, pedig van más nevem is: Emlékezés. Itt ülök az ágak sűrűjében, a nőttön-növekvő fa homályában; emlékszem és mesélek. Hadd látom, megvan-e még a virágod?

Az öregember kinyitotta a zsoltároskönyvét - ott pihent benne a bodzavirág, olyan üdén, mintha nemrég tették volna bele. Az Emlékezés bólintott, s az aranykoronás két öreg békésen sütkérezett a nyugvó nap piros fényében. Aztán lehunyták a szemüket, és - és? - ezzel bizony vége is a mesének.

A kisfiú ott feküdt az ágyában, nem tudta, hallotta-e a mesét vagy álmodta; a teáskanna mozdulatlan állt az asztalon, nem nőttek ki belőle virágos ágak; felkelt a mesemondó öregúr is, hazaindult, s már be is tette maga mögött az ajtót.

- Milyen gyönyörűt láttam, édesanyám! - kiáltott fel a kisfiú. - A meleg országokban jártam.

- Elhiszem, kisfiam - felelte az anyja. - Aki két csésze forró bodzateát megiszik, az el is jut a meleg országokba! - Gondosan betakargatta a fiát, nehogy megfázzon. - Jól aludtál, amíg én arról vitatkoztam a mesemondó bácsival, hogy mesét hallottunk-e vagy igaz történetet.

- Hát Bodza-anyóka hová lett? - nézett körül a kisfiú.

- Visszabújt a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.