Az öreg
templom mögött, amelyre a Mariskáék hálószobájának az ablakai néztek, piros
orcáját fölütötte az őszi napocska. Sugarával rávillantott a Mariska fehér
arcára, s erre a cirógatásra a kislány kinyitotta a szemét.
- Ejnye,
napocska, de korán felébredtél ma! Hiszen tán még a kakas se kukorékolt.
- Nagyon
visított a szél, kiverte a szememből az álmot - hunyorgott a napocska. - Magam
is korállom még az időt. Mit szólsz hozzá, Mariska, nem szundítanánk még egyet?
Azzal magára
rántotta felhőpaplanát a napocska, s úgy alábújt egyszerre, hogy még csak egy
szála se látszott ki az aranyhajának. Mariska azonban megdörzsölte a szemét, s
úgy kiugrott az ágyból, mint a labda.
- Jaj, de
csak lusta teremtés ez a napocska! Nem elég neki az egész éjszaka, hanem még a
nappalból is elvesz egy álomra valót. Tudom, nem is szereti úgy az anyuskája,
mint engem az enyém.
Mire
felöltözködött, a kanárimadár is kinyitotta fekete szemecskéjét, s az volt az
első dolga, hogy megveregette a kalitkája drótját.
- Kedves
egészségedre az éjszakai nyugodalmat, gazdasszonykám! Üres, üres, üres, üres a
kendermagos csésze!
- Hallgatsz,
kis haszontalan! - szaladt hozzá Mariska. - Ne fütyörészd föl anyukát, apukát.
Mire anyuka felébred, akkorára meg akarom főzni a reggeli kávét. Ha jól viseled
magad, te is kapsz abból a cukorból, ami a csésze fenekén marad.
A kanári
csúfolódva pittyentette el magát:
- Köszönöm
alássan, Marika kisasszony! Nem kérek a főztjéből! Egye meg maga, kisasszony!
Az lesz csak a híres kávé! Tudom, olyant a kanárikirály se evett még.
Mariska
leborította a lármás kis madarat egy törülközőkendővel, hadd gondolja, hogy
éjszaka van - maga meg kisuhant a konyhára. Hát a küszöbön csak
hozzátörleszkedik ám a lábához a Kormos cica.
- Szép jó
reggelt, aranyos gazdasszonykám! Hogy aludtál, mit álmodtál, tündérszép
Mariska? Hát az a kulcs minek abban a patyolat kezedben? Tán egy kis tejecskét
akarsz hozni az éléskamrából a szegény Kormos cicának?
- Várj a
sorodra, Kormos cica! Mire anyuka fölébred, akkorára meg akarom főzni a reggeli
kávét. A tied lesz, ami a csésze fenekén marad.
Kormos cica
olyan mérges lett, mintha hetvenhét egeret szalajtott volna el egyszerre.
Hegyes körmével haragosan karmizsálta az ajtófélfát.
- Miá, miá,
miá! Alássan köszönöm szíves ígéretét a kisasszonynak, tartsa meg magának a
kávéját. Ha ezután a kisasszony főzi a kávét, akkor én elbujdosom a háztól.
Hanem, úgy
látszik, mégis meggondolta a dolgot Kormos cica. Elvetette magát a küszöbön, s
onnan nézte a nagy készülődést.
- Tüzet se
tudsz gyújtani, te hamupipőke! - kiáltott rá Mariskára, ahogy ez a tűzrevalót
vékonyította. Mikor aztán vígan lobogott a tűz, akkor azt miákolta:
- Azt se
tudod, híres, melyik a tejeslábas!
Ekkorára a
Bogár kutya is besompolygott a konyhába, s mindjárt rámordult a cicára:
- Csend
legyen ott a sarokban, te egerek pandúrja! Hát már hogyne tudná a mi kis
gazdasszonyunk, hogy hol a tejeslábas! Még azt is tudja, hogy hol a Bogár
kutya reggeli karaj kenyere. Igaz-e, aranyos kis gazdasszonyom?
- Igaz,
Bogárkám, igaz - simogatta Mariska az öreg kutyát -, te is megkapod a
kenyeredet, ha tudsz szépen várakozni. Mire anyuka fölébred, akkorára meg
akarom főzni a reggeli kávét. Abba mártogatjuk bele a te kenyeredet is.
A Bogár úgy
elvicsorította a száját, hogy minden foga kilátszott.
- Köszönöm
szépen, én már nem vagyok éhes. Nem akarok megbetegedni a kisasszony kávéjától.
Mit is mondtál csak az előbb, Kormos komám?
- Azt, hogy
ez a híres gazdasszony föl se tudja forralni a kávét - kötözködött a cica.
- Nini,
elfutott a tej! - morgott a Bodri.
- Pű, még a
szaga sem olyan jó ennek a kávénak, mint mikor a Mariska édesanyja főzi!
- A tejet is
lekozmásította!
- Nem is a
rózsás csészét kellene elővenni!
- Nem is
azzal a kanállal szokták merni a tejet!
- Micsoda?
Hát ez is kávé, Bogár bátyám?
- Egye meg,
aki főzte, Kormos pajtás. Rá se szeretek nézni.
- Ahol ni,
még sót tesz bele porcukor helyett!
Mariska most
már elvesztette a türelmét, s nagyot dobbantott volna a lábacskájával, ha
tudott volna.
-
Elhallgassatok, haszontalan éhenkórászok, mert mindjárt jóllakatlak a
porolópálcával! ‑ kiáltotta nekipirulva, s otthagyta a két gonosz jószágot.
Beterítette az ebédlőasztalt a szép csíkos abrosszal, bevitte a párolgó kávét,
s dobogó szívvel leste, mit szól majd anyuka, apuka az ő szakácskodásához.
Istenkém,
hát mit szóltak volna, úgy összevissza csókolták szorgalmas kislányukat, hogy
csupa csuda. Igaz, hogy apuka, mikor belekóstolt a kávéjába, elfintorította egy
kicsit a száját, és azt akarta mondani: ejnye, de keserű ez a kávé - hanem
ehelyett azt mondta:
- No, ilyen
jó kávét még nem ittam életemben!
- Jaj, hát
még az enyim milyen édes! A csöppentett méz ehhez képest csupa savanyúság! ‑
bizonyította anyuka. - Ami nem is csuda, mert Mariska az apuka kávéjába való
cukrot is az anyukáéba hintette bele. A két gonosz állat volt az oka: annyit
csúfolódtak összevissza, hogy egészen belezavarodott a kis gazdasszony.
De meg is
lakoltak ám a csínytevésért. Nem kaptak a maradékból, mert nem maradt maradék a
csészék fenekén. Se egy cseppecske kávé, se egy morzsácska cukor.