MIT ESZNEK AZ ÁLLATOK?



A menomini indiánok mesélik.
Fogadást kötött a nyúl és a bagoly. A fogadás szerint a bagolynak szüntelenül s nagyon gyor­san ezt kellett mondogatnia, hogy vabon, vabon, vabon, vagyis hogy sötétség, sötétség, sötét­ség. A nyúlnak meg azt, hogy unitipaqkot, unitipaqkot, unitipaqkot, vagyis világosság, vilá­gos­ság, világosság. Az veszti el a fogadást, amelyiknek megbotlik a nyelve, és a másiknak a szavát mondja ki.
A bagoly vesztett, mert egyszer tévedésből azt mondta, hogy unitipaqkot. A nyúl lett tehát a nyertes, s nyomban elhatározta, hogy ezentúl már mindig világosság lesz. De aztán megsaj­nálta a baglyot, s azt mondta, nem bánja, váltakozzanak hát éjszakával a nappalok.
A nyúl és bagoly aztán elhatározta, ha már egyszer ilyen szép egyetértésre jutottak, egyúttal barátságosan megbeszélik az összes többi állatokkal, hogy melyikük mivel akar táplálkozni.
Először a medvével találkoztak össze. A nyúl megkérdezte:
- Az ennivalók közül mit választasz?
S a medve így felelt:
- Makkot és erdei gyümölcsöket fogok enni.
A nyúl ezután a halászsólymot kérdezte meg, s az ezt mondta:
- A folyó mélyén leselkedő csuka lesz az én eledelem.
Meghallotta ezt a csuka.
- Ha erősebb vagy nálam, hát megehetsz - mondta a sólyomnak -, de majd meglátjuk, hogy melyikünk az erősebb! - Ezzel a folyam legmélyére merült, s a mederfenékről lesett fölfelé.
A ragadozó sólyom a folyam vize fölé repült, árnyéka úgy esett vízre, hogy lent a folyam mélyén a csuka megrémült, azt hitte, valami boszorkányság történt, s a sólyom a víz alá merül, hogy lecsapjon rá. Ravaszkodni próbált, lassan, nagyon lassan a víz színére emelkedett. Több se kellett a sólyomnak: lecsapott a halra, s fölfalta.
A nyúl azután a farkast kérdezte meg:
- Te mivel akarsz táplálkozni, farkas?
És a farkas így felelt:
- Szarvast akarok enni!
- Nem tudsz megenni - mondta a szarvas -, sokkal gyorsabb vagyok nálad, elfutok előled!
- No, majd meglátjuk, melyikünk a gyorsabb - mondta a farkas. - Fussunk versenyt!
Futni kezdtek. A farkas ekkoriban még hosszú szőrű, dús bundát viselt. A szarvas sokkal könnye­débben, sokkal gyorsabban futott, mint a lompos szőrű farkas. Hamarosan messze járt üldözőjétől.
De aztán a farkas észbe kapott: sohasem tudja elfogni a szarvast, hiszen lompos irhája mind­untalan beleakad a bokrokba, lenyúló faágakba. Egy pillanatra megállt hát, ledobta vastag bundáját, s úgy futott a szarvas után. Nemsokára utol is érte, föl is falta.
Ekkor a szarvasok nemzetségének egy másik tagját kérdezte meg a nyúl:
- Te mivel akarsz táplálkozni?
- Én embert akarok enni - mondta a szarvas. - Sok az indián, jut belőle nekem is.
A nyúl és a többi állat is mind kinevették a szarvast.
- Erős az indián, sokkal erősebb nálad, hogyan fognád el, hogyan falnád föl?!
- Nekem ugyan beszélhettek - mondta a szarvas -, én mégis indiánt fogok enni! - Azzal ott­hagyta a nyulat és az állatok egész gyülekezetét.
Történt aztán, hogy egy indián vadászútra indult. Az erdőben szarvasnyomot pillantott meg, elindult a nyomon, mely nagy kört írt le jobb felé. Az indián követte, de visszaért a kiinduló­pontjára, anélkül, hogy szarvast látott volna. Akkor észrevette, hogy a nyomok innen folyta­tód­nak, megint csak jobb felé indulva újabb nagy körben mennek tovább. Az indián ismét elindult, aztán megint csak visszaért a kiindulópontjára, s akkor észrevette, hogy egy szarvas szegődött a nyomába. Az indián elbújt egy bokor mögé, onnan leste az állatot.
A szarvas eltökélte, hogy elfogja és fölfalja az embert. Meglátta a bokor mögül leskelődni, ugrott egyet, s már rája rontott volna, mikor az indián nyílvesszője a szívébe fúródott.
Az indián földarabolta a vadászzsákmányt, a húst hazavitte a vigvamjába.
A szarvas szelleme meg elment az állatok tanácsába, s az összegyülekezett vadaknak és mada­raknak elmondta, mi történt vele.
- Ugye, most már belátod - mondta neki a nyúl -, nem vagy te olyan erős, mint az ember?! Táplálékul érd hát be füvekkel, zsenge gallyakkal.
A nyúl ezután a kecsegét kérdezte meg:
- Te vajon mit akarsz enni, kecsege?
- Én bizony semmi mást, mint a folyammedri sárga homokot - mondta a kecsege.
A menomini indiánok manapság is azt mondják, azért sárgás a kecsege húsa, mert sárga homokot eszik.
A nyúl ezután a szakállas keselyűt kérdezte meg:
- Te mivel akarsz táplálkozni, keselyű?
A dögmadár így válaszolt:
- Halakat, elhullott állatokat akarok enni, ez legyen az én táplálékom az idők végezetéig.
A vadak és a madarak ezután megkérdezték a nyulat, hát ő mit eszik majd. S a nyúl így felelt:
- Beérem én a nyárfák halovány színű, zsenge hajtásaival.
Ezzel véget ért az állatok tanácskozása, melyet a nyúl és a bagoly hívott össze.