Valamelyik
nap a Kisfiú hangokat hallott Rémusz bácsi kunyhójából. Belesett az ajtóhasadékon,
és egy idegen négert látott odabent; Rémusz bácsi mellett ült a padon. Arca,
keze, de még a kopasz fejebúbja is mind fekete volt, csak a rövid szakálla meg
a tarkóján göndörödő kevéske haj, az volt fehér. Az orrán drótkeretes
pápaszemet viselt - egyszóval szakasztott olyan volt, mint Rémusz bácsi, csak
egy kicsit talán még annál is öregebb.
- Szabad
bemennem? - kérdezte a Kisfiú.
- Persze
hogy szabad! - felelte Rémusz bácsi. - Már vártalak. Ez itt Dávid apó, az unokabátyám.
Egy másik faluban lakik, onnan jött át, látogatóba.
- Akkor ma
nem lesz mese? - kérdezte a Kisfiú elszontyolodva.
- Dehogynem!
- mondta Rémusz bácsi. - Csakhogy ma nem én mesélek, hanem Dávid apó.
- Te is
tudsz mesélni? - fordult bizalmatlanul Dávid apóhoz a Kisfiú.
- Tudok
bizony! - felelte a vendég. - Mindjárt el is mondok neked egy mesét, amit még
az apámtól tanultam.
- És az
apád?
- A
nagyapámtól.
- A nagyapád
pedig egy tánctanártól? - kérdezte a Kisfiú.
- Kicsodától? -
csodálkozott az öreg Dávid. - Miféle tánctanárról beszélsz?
- Arról a
tánctanárról - magyarázta Rémusz bácsi -, akitől a Nyúl nagyapja táncolni
tanult. - Azután a Kisfiúhoz fordult.
- Dávid apó
nagyapja még odahaza, Afrikában tanulta a meséit.
- Neki
Afrikában volt odahaza? - tudakolta a Kisfiú.
A két öreg
néger egyszerre bólintott.
- Ott bizony
- mondták mind a ketten. - Afrikában.
- Hát akkor
miért jött ide? Látogatóba?
- Nem éppen
- felelte Dávid apó. - Nem éppen.
Rémusz bácsi
megsimogatta a Kisfiú fejét.
- Majd megtudod,
ha felnőtt leszel. Most inkább hallgasd meg Dávid apó afrikai meséjét.
- Miről szól
az a mese? - kérdezte a Kisfiú.
- Arról,
hogy mitől lett pettyes a gyöngytyúk - válaszolta Dávid apó.
Valamikor régen a gyöngytyúk nem volt pettyes, mint manapság, hanem kék színű - olyan kék, mint az égbolt. Nagyon szép égszínkék tolla volt minden gyöngytyúknak. Nem egynek éppen ez okozta a vesztét. Hiszen naphosszat ott sétáltak, kapirgáltak a zöld fűben, márpedig alig van, ami jobban szembeötlik, mint az ilyen égszínkék tollú madár a zöld füvön.
Ott legelt,
ugyanazon a mezőn, az égszínkék gyöngytyúkok között egy antiloptehén is a
borjával. Nagy meleg volt, és a borjú nem mozdult el az anyja mellől, mert más
árnyékot nem talált a mezőn, mint az anyja árnyékát. És az antiloptehén a
farkával a legyeket is elhajtotta a borjúról. Ezért állt az antilopborjú mindig
az antiloptehén mellett.
- Micsoda tehén az az antiloptehén? - érdeklődött a Kisfiú. - Olyant még sohasem láttam.
- Nem is
láthattál - felelte Rémusz bácsi. - Az antilop Afrikában él.
- Ott, ahol
Dávid bácsi nagyapja odahaza volt?
- Ott.
- Afrikában
- ismételte a Kisfiú, hogy a két öreg lássa, milyen jól megjegyezte, amit
hallott. - Ahol Dávid bácsi nagyapja a meséket tanulta. De nem a tánctanártól!
- Hagyd már
azt a tánctanárt! - nevetett Rémusz bácsi. - Az egy másik mesében van. Most
figyelj erre a mesére.
Az antiloptehén legelészett, a borját legyezgette, a gyöngytyúkok pedig magot szedegettek, apró bogarakat kapkodtak fel a csőrükkel a fűből. Jól érezték magukat valamennyien azon a szép zöld mezőn, mert nagy, békességes csend volt, és az ég olyan kéken fénylett, mint a gyöngytyúkok égszínkék tolla.
De az öreg
antilop egyszerre csak valami zajt hall a bozót felől. Odapillant, hát uramfia!
- egy hatalmas, nagy oroszlán áll ott előtte.
- Oroszlán? - csodálkozott a Kisfiú. - Erre mifelénk nem élnek oroszlánok.
- Mondtam
már, hogy ez a mese afrikai mese - szólt Rémusz bácsi. - Az oroszlánok is
Afrikában élnek.
- Mint Dávid
bácsi nagyapja - mondta a Kisfiú.
Ott állt az oroszlán az antilop előtt, és az antilop tudta, hogy ez nagy bajt jelent, mert az oroszlán semmiféle állat húsát nem szereti annyira, mint éppen az antilopét. És már látta is, hogy az oroszlán megnyalja a szája szélét, felborzolja a sörényét, félrecsapja a farkát, és elindul feléje.
Jött, jött
az oroszlán, közelebb, egyre közelebb, és az antilop mozdulni sem tudott az
ijedtségtől.
Bezzeg
megmozdultak a gyöngytyúkok! Ahogy meglátták az oroszlánt, csivogva, kotyogva
annyifelé rebbentek, ahányan voltak.
Egyedül
maradt az antiloptehén a nagy zöld mezőn a borjával meg az oroszlánnal. Látta,
hogy nem menekülhet semmiképpen, nincs más hátra, mint hogy harcoljon, ha
magáért nem is, de legalább a borja életéért. Mert az talán még elmenekülhet,
amíg ő az oroszlánnal verekszik.
Leszegte a
fejét, és szarvát előremeresztve, szembefordult a nagyerős vadállattal. Hosszú,
hegyes szarva volt; az oroszlán jobbnak látta, ha nemcsak amúgy vaktában rohan
neki, hanem inkább oldalt kerül, és onnan ront rá. De addigra az antilop is
fordult egyet, és az oroszlán megint csak azokkal a hosszú, hegyes szarvakkal
találta szembe magát.
Újra került
egyet az oroszlán, újra fordult egyet az antiloptehén. Így keringtek, forogtak
a mezőn. De az oroszlán mind közelebb lépett, és az antilop tudta, hogy csak
egyetlen pillanatot kell késnie, egyetlen mozdulatot kell elvétenie, s máris
vége van neki is, a borjának is.
Bizonyos,
hogy ott is vesztek volna mind a ketten, ha a gyöngytyúkok, az első ijedtség
múltával, el nem határozzák, hogy megsegítik a két bajba jutott antilopot.
De hát hogy
segíthetett rajta az a sok gyenge madár? Úgy, hogy sűrű sorban odafutottak az
oroszlán elé, és a szárnyukkal csapkodva, felverték a föld porát. Voltak vagy
százan a gyöngytyúkok; képzelhetni, mekkora porfelhő kavargott hamarosan az
oroszlán előtt; még az ég kékje is beleszürkült.
Nem látta az
oroszlán sem az antiloptehenet, sem a borját, sem a szárnyukkal verdeső gyöngytyúkokat
- még a saját mancsát sem látta. Ugrott erre, ugrott arra, de csak amúgy
vaktában, hiszen a szemét is ellepte a por.
Az
antiloptehén nem sokat töprengett, hogy mi a tennivalója, hanem borjastul
sebesen elrúgatott a mezőről. Csak messze, a bozótoson túl álltak meg, hogy
egy kicsit kipihegjék magukat a nagy ijedelem után.
Odaszálltak
köréjük a gyöngytyúkok is.
- Nem is
tudom, hogy háláljam meg nektek, amit értünk tettetek! - mondta az
antiloptehén.
- Szívesen
tettük - felelték a gyöngytyúkok. - Sajnos, mi magunk is éppen elégszer jutunk
veszedelembe. Hiszen nincs, ami jobban szembeötlik, mint a magunkfajta
égszínkék tollú madarak a zöld füvön. Nem egynek közülünk éppen ezek a szép
égszínkék tollak okozták a vesztét. Folyton azon törjük a fejünket, hogyan
segíthetnénk magunkon.
- Nincs
annál egyszerűbb - felelte az antilop. - Kerítsetek valahonnan egy vödröt.
Az egyik
gyöngytyúk elszaladt, hozott egy vödröt.
- Tedd ide
alám - rendelkezett az antiloptehén -, és csurgasd a tejemet ebbe a vödörbe.
A gyöngytyúk
megfejte az antiloptehenet.
- Így ni! -
mondta az antilop. - Most pedig álljatok sorba valamennyien.
A
gyöngytyúkoknak sejtelmük sem volt, mire való mindez, de szót fogadtak.
Az antilop
pedig belemártotta a farkát a vödörbe, és meghintette vele a gyöngytyúkokat,
egyiket a másik után. Mire kifogyott a tej a vödörből, valamennyit
végigpermetezte. Mire megszáradtak a forró napsütésben, merő fehér pötty lett
mindegyikük.
A
gyöngytyúkok elégedetten nézegették magukat és egymást.
- Ez igen! -
mondották. - Így már könnyű lesz elrejtőzni a tarka virágok meg a rozsdás
levelek között! Köszönjük szépen a szívességedet.
Azóta
pettyes a gyöngytyúk.
- Miért hívják gyöngytyúknak? - kérdezte a Kisfiú.
- Éppen a
pettyei miatt - felelte Dávid apó. - Azért, mert azok a pettyek olyanok, mintha
a kék tolluk csupa fehér gyönggyel volna teleszórva.
- De hát már
előbb is gyöngytyúknak hívták őket! - vetette ellen a Kisfiú. - Amikor
még ott sétáltak, kapirgáltak a zöld fűben, és szép kék tolluk volt, olyan
szép, mint az égbolt!
- Hát aztán!
- felelte Dávid apó kicsit ingerülten. - Miért ne hívhatták volna őket gyöngytyúknak
már akkor is?
- Mert nem
volt rajtuk gyöngy! - kiáltotta a Kisfiú.
- Igazad van
- szólt közbe Rémusz bácsi. - Akkor még nem volt rajtuk gyöngy, ezért nem is
hívták gyöngytyúknak őket.
- Hát mi
volt a nevük? - tudakolta a Kisfiú.
- Igen
hosszú nevük volt - felelte Rémusz bácsi -, olyan hosszú, hogy még kimondani is
nehéz:
zöld-fűben-kapirgáló-madarak-amelyeknek-olyan-szép-kék-a-tolluk-mint-az-égbolt.
Így hívták őket.
- Ez igazán
nagyon hosszú név - mondta a Kisfiú. - Jó, hogy az antilop meghintette őket a
tejével. Mert azt, hogy „gyöngytyúk”, sokkal könnyebb kimondani.
- Sokkal -
bólintott Rémusz bácsi.
Dávid apó is
elismerte:
- Ami igaz,
az igaz. Sokkal könnyebb.