Nagyon rajtafeledkeztem a Cipóhalom tövében a
diófáinkra, ahogy ott feketéllettek a napszállat piros tüzében. De Tilinkó
megrángatott: - Ne nézselődj olyan soká, hanem dzserünk a tanyánkra, mert ránk
estellik. Setítben pedig nem jó a nád közt járni, mert a vízsnek nincs
gerendája.
Nádkévékből volt összerakva a tanyánk, nem volt
bezárva az ajtaja, mert nem is volt neki ajtaja. Ugyan mi csuknivalója volna a
nádi embernek? Széna a nyoszolyája, gyephant az asztala, bogrács a konyhája,
egyebet nem tartogat a gunyhójában.
- Hát most már mit ennél, édes mézsem? -
sürgött-forgott körülöttem Tilinkó. - Van ám itt miben válogatni, nem úgy, mint
segény helyen. Főzzsek-e harmatkásalevest, süssek-e halcsíkot? Van itt sajt
is, van itt túró is, cserébe adták a malajdoki pástorok darutollért! Sereted-e
a sulymot? Különb ízse van annak, mint a gestenyének. Mikor ettél
földimodzsorót? Azs ám csak a finom csemege. Sedret is tud egy helyen azs öreg
Tilinkó, majd megtalálod azst te is. Esünk mink még rántott vízsityúkot is, de
majd csak sátoros ünnepen. Hát még a mézsesdzsökér, amit minden ezsredik ember
se tud, hogy micsoda! Olyan annak a levele, mint a nádnak, de a virága olyan,
mint a sekfűnek. Attól tartok, ha azs ízsire rákaps, meg se esed majd az
édestormát. Pedig azs is jó étel ám annak, aki sereti.
Ilyen bőséges koszton éltünk mink ezután mindig.
Nádország nem hagyja éhen veszni a maga lakóit.
Aludni is aludtam olyan jóízűt, hogy olyant
gyermekkorom óta se.
Melegük volt már a szúnyogoknak, mikor másnap
fölrázott Tilinkó: - Talpra, Dióbél! Azs után láss, amiből éls. Ismerd meg
Nádorságnak minden sögit-zsugát.
Nem egy napra való munka volt az. Hetek teltek abba,
míg kitanultam, hol mi lakik. Ahol a gyapjúsás ingatja ezüstös fejét, ott nincs
semmi más. Az meg nem tűr maga közt még csak egy szál mohot se. Bezzeg nem
olyan kevély a virágos káka. Az szépen összeszövetkezik az ernyős kollokánnal,
még a csillaghúrt is beeresztik maguk közé. Pedig az el nem ereszti, amit
egyszer megfog. Ahol a békatutaj úszik, ott van a békák országa, noha ők
mindenfelé elutazgatnak, mert nagyon szeretnek világot látni. Van nekik
konyhakertjük is: ők vetik a békalencsét. Hínár úszkál az alatt, nem való ott
járni, csak a gólyának. Gémnek, darunak, szárcsának, vadlúdnak, mindnyájának
megvan a maga faluja Nádországban, s mind megfizeti az nekünk az adót. Tilinkó
a végrehajtó: ő tudja, melyik mikor költ, melyiknek mikor ízesebb a húsa.
Nekem meg az volt a dolgom, hogy a télire való
eleséget begyűjtsem. Az se kicsiség ám: számon tartani, melyik magot, melyik
gyökeret mikor kell szedni, mikor szárítani, mikor csomóba kötni, mikor
szellőztetni. Nem tréfadolog ez: Nádországban élesebb a foga a télnek, mint
odakint.
Féltem is egy kicsit első esztendőben, kérdeztem
Tilinkót:
- Hogy telelünk itt ki, édes gazdám?
- Ne félj te attól, lelkem dzserekem! Akkor les itt
csak sép világ, mikor legjobban furulyázsik a sél a nádon. Még táncsolunk is,
ha jókedvünk kerekedik. Tűzsrevalót ád a nádas, akár egy égés vármegye
melegedhetik mellette.
Mire az első hó leesett, honnan, honnan se, két subát
kerített Tilinkó. Én bizony nem mertem megkérdezni, hol vette. Bizonyosan azt
mondta volna, hogy ezek csak olyan vadsubák.
- Nos, most már lehet menni sétálni. Oda is
bekukkanthatunk, ahová nyáron nem erest a vízs, most már van gerendája, mert
befadzsott.
Csináltam is nagy felfedező utakat a nádban. Egyszer
kóborlás közben ráhágtam egy kis rókafiókra. Kirekedt-e, kiszökött-e a
fészkéből, nem tudom, de olyan keservesen vonított, hogy megszántam. Fölvettem,
betakargattam a subámba, és hazavittem.
- Mit hoztál? - kérdezte Tilinkó.
- Rókakölyköt. Ráhágtam, megsajnáltam. Ha el nem
veszelődne, kitelelhetne velünk. Tavaszra majd hazamehet a testvéreihez.
Csuri azonban - így neveztük el a rókát - annyira
megszeretett bennünket, hogy tavaszra se hagyott ott. Ezután együtt jártunk
sétálgatni, s úgy lehet, Csuri találkozott is a családjával, azonban nem
kívántak egymásnak jó napot.
- Szégyelld magad, Csuri - szidtam össze a rókát -,
hol tanultad te azt, hogy aki jó sorba jutott, vesse meg a szegény atyafiait?
Hogy meddig tartott a nádországi élet?
Bizony mink nem tartottunk volna kalendáriumot a tükör
mögött, még ha lett volna is tükrünk. Olvassa-e az erdők szarvasa az elfutó
esztendőket? Tudja-e a fa, hogy hányszor szórja el levelét? A nádi ember olyan
gyermeke a természetnek, mint a szarvas, mint a fa. Ő se olvassa az
esztendőket.