Nagyapó
reggel óta tán már százszor is kiszaladt a kis ajtóba, s öreg kezével ernyőt
csinálva a bozontos szemöldöke felett, türelmetlenül kémlelődött be a
nagyvilágba.
- Nem
jönnek, Bodri, nem jönnek - rázta meg aggodalmasan a szép öreg fejét, és
megsimogatta a fogatlan házpásztort.
- Eh, eh -
mondta erre a Bodri, s ezzel bizonyosan azt akarta mondani, hogy majd megjönnek
azok, nem kell nagyanyót félteni, különösen mikor a kis unokáját hozza! S hogy
még jobban megvigasztalja a gazdát, szépen fölrakta a térdére a két első lábát,
s úgy nézett a szemébe.
Mivel pedig
Bodrinak mindig poros a csizmája, olyan lett tőle nagyapónak a szép ünneplő
nadrágja, mintha csak a homokba térdeltette volna nagyanyó, amiért megint
elszórta a pipahamut a szőnyegen.
Mindegy az,
nem olyan ember ám nagyapó, hogy megharagudjon az öreg Bodrira, amiért olyan
nagyon szereti. Most se szólt volna ő semmit, ha a bóbitás tyúkja oda nem
settenkedik, és föl nem sandít azzal a ravasz fél szemével a nagyapó poros nadrágjára.
- Kár, kár,
kár...
Nem is tudta
nézni, hogy mit csinált az a csúf Bodri. Inkább fölugrott a nagyapó vállára, és
ott meresztgette nagy kevélyen a hosszú nyakát: ide nézzen, aki egy igazi szép
bóbitás tyúkicát akar látni!
No, nem is
kellett egyéb a cicamicának se! Eddig úgy nyalogatta a talpát a tisztaszoba
ablakában, a muskátlis cserepek közt, mintha semmit se tudna a világról -
kérem, most egy ugrással ott termett a nagyapó másik vállán. Halk duruzsolással
törleszkedett hozzá a vastag fehér bajuszához.
- Mi-a-ó,
mi-a-ó!
- Az lenne
jó, ha hozná már nagyanyó Margitkát - felelt nagyapó, megszorítva a cicamicának
a dagasztó lábacskáját.
Az lenne jó?
Ugyan miért? Ezt már a barika se állhatta meg szó nélkül, aki eddig a kis kert
mályvarózsáinak a leveleit olvasgatta.
- Me-e-e,
me-e-e? - szalad oda a csengőjét rázogatva, s mivel Bodrival nem nagyon szeret
barátkozni, ő meg a másik oldalán telepedett le nagyapónak. Odafeküdt a
lábához, s már éppen valami szépet akart álmodni, mikor Bodri elvakkantotta magát:
- Hamma-ma
mamamm, hamma-mamamamm!
Annyit tett
ez, hogy: szaladj hamar elejbük, nagyapó, mert már zörög a kocsijuk.
De bizony
mire nagyapó megindult volna, akkorra meg is állt a kocsi. De már ki is szállt
belőle nagyanyó, ringatva a karján Margitkát, mint rózsabimbót az ág.
Nagyapó
szólni se tudott az örömtől, látni se igen látott a szeme pillájára szivárgott
könnytől. Annál vidámabban csapkodta össze a két kis kacsóját Margitka.
- Jaj, de
ennivaló ez a nagyapó az állataival!
Ha Margitka
olyan volt, mint a rózsabimbó, nagyanyó egyszerre olyan haragospiros lett, mint
a legpirosabb mályvarózsa.
Még a
főkötője bóbitája is úgy lengett, mint valami harci lobogó.
- Jaj,
Márton, Márton, hogy szabadíthattad így magadra ezt a sok csúf állatot!
Takarodjatok a helyetekre, haszontalan népei!
Ahogy a
tenyerét összecsattantotta, akkorát szólt, mint valami fiók ágyú. S erre a nagy
csattanásra iramodtak is szét a nagyapó állatai a helyükre.
Az ám, a
helyükre! A Bodrinak az ólban lett volna a helye, a cicamicának az ól tetején,
bóbitás tyúkicának a hátulsó udvarban, csengős barinak a ház előtt a gyepen. De
ki tehet róla, hogy nagyanyó két hétig oda volt, s azalatt nagyapó jobb helyet
keresett az állatainak?!
-
Takarodjatok! - dobbantott nagyanyó a lábával, hogy csak úgy reszketett bele a
föld.
No, be is
ugrott erre cicamica a tisztaszobába, ott is a díványra, annak is a legsarkába!
Bodri a hintaszékben húzta meg magát nagy szepegve, mert ennek a puha vánkosán
szokott ő mostanában szundikálni. A csengős bari befeküdt a nagy asztal alá, a
jó hűvösre, a bóbitás tyúkica pedig a muskátlis cserepek közé kvártélyozta be
magát, a napsütéses jó melegre.
No, az
semmit se látott, aki azt nem látta, hogy nagyanyó milyen vitézül hadakozott a
poroló pálcikájával. Csak azt sajnálta, hogy alig suhintott egyet-kettőt, már
elszelelt az ellenség. Nagyapó állatai egyszerre megtalálták a helyüket, s nem
maradt más a harctéren, csak szegény nagyapó. Neki meg esze ágában sem volt
katonáskodni. Megesett rajta az embernek a szíve, ahogy nagyanyót békítgette:
- Nono,
anyó, nem olyan imilyen-amolyan ember ám azért nagyapó! Meg kell nézni, hogy
milyen kávét főzött a tiszteletedre!
Erre már
csakugyan megbékült nagyanyó. Margitka is segített neki benne, aki egyszerre
ölelte át a két öreget.
- Jaj, de áldott
ember ez a nagyapó! Egészen olyan, akárcsak nagyanyó.
- Az ám,
csakhogy azért mégiscsak túlságosan meg van pörkölve ez a kávé - vélte
nagyanyó, de azért le nem tette volna a csészét a szájától, ha valami furcsa
csoszogást nem hall a konyhán.
Nagyapó ijedten
fészkelődött a helyén, nagyanyó pedig gyanakodva kiáltott ki a konyhára:
- Jár ott
valaki?!
- Ke-le-pe,
ke-le-pe, be-fe-le, be-ve-le, kelep, kelep, kelep...
S még tán ma
is kelepelne, ha nagyanyó ki nem ugrik nagyapó görbe botjával.
- Uram teremtőm,
csak nem a Jancsi gólya jár idebent!
De az volt
biz az, a Jancsi gólya, mégpedig másodmagával. Egy boldogtalan békát fektetett
a konyhapadkára, annak mondta olyan nagyon, hogy befele, be vele! Itt szokott ő
két hét óta délebédelni a szép, tiszta konyhán, ide hurcolja be a kosztját,
mert Jancsi gólya igen szerette a tisztaságot.
- Kifele, ki
vele! - suhintott nagyanyó a görbe bottal akkorát, hogy ha az orrát éri Jancsi
gólyának, nem lesz neki többet mivel kelepelni. Szerencse, hogy a Jancsi nagyon
szemfüles legény. Nemcsak az orrát tudta megmenteni, hanem a délebédet is.
Nagyanyó
pedig fáradtan dőlt bele a nagy karosszékbe.
- Ó, Márton,
Márton, soha többet nem bízom rád a házat!
- Nem-e? -
csudálkozott nagyapó. - Hát akkor Margitkát ki viszi majd haza?
- Te viszed
haza, Márton, te magad viszed haza!
Nagyapó
nagyon, de nagyon boldogan mosolygott a bajusza alatt. S délután, mikor
nagyanyó meg Margitka lepihentek egy kicsit, ellopódzott a mészárszékbe, s
hozott Jancsi gólyának akkora borjúmájat, hogy alig bírta.
- Ezt azért
kapod, Jancsi, mert neked köszönhetem, hogy ezután én hozhatom-vihetem a kis
unokámat.