Hiába kotorászok a mesetarisznyám fenekén, ma nem
találok benne vidám bohóságot. Elfogyott a tarka mese, kihullottak a mosolygó
históriák. Egyre csak a Nekopogi kovács története jár az eszemben. Úgy, ahogy
tőle magától hallottam néhány esztendővel ezelőtt.
Balogh Demeter lett volna a becsületes neve, de az
egész falu aranykovácsnak hívta a régi jó világban. Azért hívták így, mert
aranyat ért a mestersége. Egész nap búgott a fújtató, szállt a szikra,
csattogott a pöröly a kovácsműhelyben. Üllője előtt soha üres kézzel nem
dologtalankodott az aranykovács. Hanem akárhányszor éjszakával toldotta meg a
nappalt, ha sok volt a munka. Ennek örült ő nagyon, mert így gyarapodott a
gazdaság. Volt már háza, földje, szőlője, s rakással az ezüstforint a
ládafiában.
- Könnyű neki - mondogatták az emberek -, mert akinek
olyan derék, szorgalmas felesége van, annak játék az élet. Gondot felez, örömet
kétszerez a jó asszony a háznál. Hát még a kislánya, az aranyhajú Piroska!
Angyalt nem lehetne annál szebbet festeni az oltárra! Csak szereti a jó Isten
ezt az aranykovácsot!
De meg is érdemelte Balogh Demeter, hogy jól menjen
sora. Szorgalmának maga látta hasznát, emberségtudásáért mindenki szerette, jó
szívét áldották a falu szegényei. Szelídségre, jókedvre se volt neki párja.
Egész nap oly vidáman fütyörészett, hogy még a nótás rigó is megirigyelhette
volna. S mikor esténként letette a kormos bőrkötőt, és ölibe vette a kislányát,
míg a felesége csendesen dúdolgatva vasalgatta a kis patyolat szoknyákat,
babafőkötőt, boldogan sóhajtott föl az aranykovács:
- Nincs tinálatok nagyobb kincs a kerek ég alatt!
De nem sokáig tartott Balogh Demeter boldogsága.
Felesége meghalt. Kivitték a jó asszonyt a temető szomorúfűzfái alá, s magára
maradt az aranykovács az aranyhajú Piroskával.
- Kicsi virágszálam - gügyögött neki elfojtott
sírással -, mi lesz most már mibelőlünk?
- Ne félj, aputám - vigasztalta a csöppség -, főzöt én
teneted levestét, de a Bodjinak nem adunt belőle.
Parányi kezével összeszedte a műhelyben a
vasreszeléket, a törött patkódarabokat: azokból főz ő az apukájának finom
csipedett leveskét. Az apja pedig nekifordult arccal a falnak, hogy kisírja
magát, de aztán megint csak az üllőhöz lépett; hogy érne ő rá a sírásra, mikor
úgy várja a munka? És búgott a fújtató, szállt a szikra, csattogott a pöröly,
de sose fütyörészett többet az aranykovács. Temetői szomorúfűzfák tövébe az ő
jókedvét is eltemették.
Jajgató fájdalomnak legjobb altatója a munka. Most még
ezerszer jobban szerette a kislányát, mint azelőtt. Aranyhajú Piroska nőtt,
növekedett, egyre szebb lett testben, lélekben. Kacagásától csengett a ház,
mint madárszótól az erdő.
- Szemem fénye, aranyos pintyőkém - simogatta ragyogó
haját az édesapja -, mit szeretnél karácsonyra? Csengős nyulat, táncoló babát,
égig érő karácsonyfát?
- Nincs nekem kívánságom se egyikre, se másikra. Azt szeretném,
ha az én apuskám nem lenne mindig ilyen szomorú. Hanem nevetnél, danolnál te
is, mint a többi emberek.
De karácsonyra az édesapa még szomorúbb lett. Egyetlen
Piroskáját megfojtotta a torokgyík. Kivitték az aranyhajú Piroskát az édesanyja
mellé, s a nagy, üres házban egyes-egyedül maradt az aranykovács.
Ahogy a temetés napján bezárta a műhelyt, ki se
nyitotta többet. Semmivel a világon nem törődött többet. Emberek közé nem járt,
a hozzámenőket nem eresztette be. Földjét, szőlejét fölverte a gaz, eszébe se
jutott neki. Szerszámait a bezárt műhelyben belepte a rozsda, s a falubeliek
egész elszoktak onnan. Nem hívták már aranykovácsnak, hanem Nekopogi kovácsnak.
Nem bánt ő semmit a világon. Telt-múlt az idő, s ő
egyre ott ült kis szobájában, s merően nézett maga elé. A tükör alatt volt
fölakasztva a kislánya arcképe, oda-odaállt eléje, s elkezdett vele
beszélgetni:
- Itt hagytál. Nem szerettél. Aranyos pintyőkém, mi
keresnivalóm van nekem most már a világon?
Az arckép csak nézett, nézett rá, mintha mondani akart
volna valamit.
- Ugyan mit akarhat, mit? - tűnődött a Nekopogi
kovács.
De sehogy se találta el.
Egyszer aztán megértette. Csúnya, zimankós tél eleji
időben szokás szerint üldögélt a szobában, mikor hirtelen rányitották az ajtót.
Egy drótostót lépett be rajta, hátán batyuja, öliben nagykendőbe takargatva a
kislánya. Szánalom volt őket nézni. Szellős, nyári gúnyájában, rongyos
bocskorában didergett a tót, s gémberedett kezecskéjét félénken nyújtogatta ki
kendője alól a szép kék szemű, lenhajú kislány.
- Jó napot kívánom - köszönt alázatosan a drótos.
- Edd meg, ha jó - mordult rá haragosan a Nekopogi
kovács.
- Kérek valami munkacska, drotoznyi, nagy jó uram.
- Ha csak ezt a rongyos életet össze nem foltozod -
motyogta a kovács, s keserűen tekintett az arcképre.
Aranyhajú Piroska mintha szemrehányóan csóválta volna
meg fejecskéjét a képen. A kovács valamivel szelídebben szólt a drótoshoz:
- Mit jársz télvíz idején ezzel az ártatlan
teremtéssel?
- Nagy baj érte engemet - fakadt sírva a drótos -,
meghalt az enyim feleség.
Nekopogi kovács hirtelen befordult a kamrába, s
kihozott egy nagy bundát.
- Jó ember - mondta a tótnak -, munka énnálam nem
akad, hanem vegye föl ezt a bundát. Ebben majd nem fázik.
Míg a drótos hálálkodva öltözködött, Nekopogi kovács megint
a kamrában motozott. A rossz csizmák közt válogatott, de egyik lyukasabb volt,
mint a másik. Aztán elmosolyogta magát, s kifordult a szobába, és lehúzta a
lábáról a csizmát. Odatette a tót elé.
- Nézze csak, atyámfia - rebegte szégyenlősen -, ez a
csizma nekem szűk. Próbálja meg: jó lenne-e magának?
Szegény tót ember erővel kezet akart csókolni, ahogy
belebújt a ruhába, s még az utcáról is egyre áldatta az Istennel a kovácsot. Ez
meg odaállt az arckép elé, s nézte könnybe lábadt szemmel, ahogy az arckép
elkezd mosolyogni. S hirtelen eszébe jutott valami a kovácsnak, utánaszaladt a
tótnak.
- Kerüljön csak vissza, barátom, elfelejtettem
valamit!
Mire visszajöttek, akkorára kiszedte a kovács a
ládájából az aranyhajú Piroska féltve őrizgetett ruháit. A jó meleg gúnyácskát,
a bélelt kis cipőket, a bodros szőrű sapkácskát. S úgy felöltöztette a kis tót
lányt, hogy öröm volt nézni.
- Csupa grófkisasszony lette a Hanka - kacagott a
drótos, s mint a záporeső, hullott a könnye, mikor elment.
A gazda pedig nagy-nagy melegséget érzett a szíve
körül, ahogy odaállt a kép elé.
- Jól tettem-e, aranyos pintyőkém?
- Édes jó apám - ragyogott a kép.
Nekopogi kovács megint kinyitotta a műhelyajtót. És
megint búgott a fúvó, szállt a szikra, csattogott a pöröly. Amit keresett a
kovács, mind a szegények közt osztotta szét. Mikor meghalt békességben, derült
lélekkel, az egész határ szegénye megsiratta.