amelyben minden jóra fordul, és a Százarcú Boszorka
százegyedik arcát is megismerjük
százegyedik arcát is megismerjük
Örült
szegény Dzsoni is, örült Árnika is. Hogyne örültek volna, hiszen tizenkettővel
szaporodtak a földön a boldog emberek. S akkor már egykettőre ott voltak
Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája előtt. Ajahtan Kutarbani
kinézett az ablakon, rájuk mosolygott, integetett.
- Vár már
benneteket a Hétfejű Tündér! - kiabálta boldogan.
- Hát tudja,
hogy jövünk?
- De tudja
ám.
S akkor
távoli, szép muzsika csendült föl, s azt vették észre, hogy ott állnak a
Hétfejű Tündér előtt. Jóságosan nézett rájuk, mosolygott.
-
Beszéljetek csak, mit szeretnétek? - kérdezte.
- Azt
szeretnénk... azért jöttünk - dadogta megilletődve szegény Dzsoni. - Egyformák
szeretnénk lenni, akár kacsák, akár emberek, ahogy akarod... ahogy
megérdemeljük... segíts rajtunk.
A Hétfejű
Tündér nem szólt semmit, csak mosolygott, s akkor szegény Dzsoni csodálkozva
vette észre, hogy valakinek fogja a kezét. Árnika kezét fogta, mert emberek
voltak akkor már mind a ketten. Összeölelkeztek, s annyira örültek egymásnak,
ahogy csak két olyan ember tud, aki nagyon, de nagyon szereti egymást. A
Hétfejű Tündér mosolya beszivárgott a szívükbe, s tudták, hogy soha többé
semmiféle rontás nem fog rajtuk.
- Megköszönték a Hétfejű Tündérnek, hogy segített?
- Persze
hogy megköszönték.
- És ugye
most sietnek haza Östör királyhoz, hogy Östör király is boldog legyen.
Sietett hazafelé Árnika és szegény Dzsoni, földerült a szíve mindenkinek, aki látta őket, mert szépek voltak és boldogok.
Egy estét a
tizenkét testvérnél töltöttek, egyet Rézbányai Győző vidámságtól hangos virágos
rétjén, a harmadik este pedig megnézték a városban Ipiapacsot, a hírhedett
középcsatárt és csapatát, amint éppen egy nagy mérkőzésen elnyerték az
Óperenciás-kupát. S a negyedik este már meg is látták a kerek tó partján álló
palota harminchat tornyát.
- És a Százarcú Boszorkával mi lesz?
- Miért, mi
legyen vele?
- Igazából
vannak boszorkányok?
- Nincsenek.
- De ebben a
mesében van.
- Te
mondtad, hogy legyen benne, nem én találtam ki.
- De most
már azt akarom, hogy ne legyen benne.
- Úgyis
elveszti a varázserejét, mert éppen ma jár le a hét év. Tudod.
- Nem
sikerült neki a szolgálatába fogadnia senkit?
- Nem.
- És most mit
csinál?
A Százarcú Boszorka a háza előtt jajongott, jajveszékelt.
- Jaj, jaj,
elvesztem a varázserőm! Már egy órám sincsen, jaj, lejár a hatalmam! Most
segíts meg, ördögök öreganyja, csak most az egyszer! Küldj valakit erre,
kergess valakit erre, sodorj valakit erre!
Csitt! Mi
az? Léptek közelednek. Jön valaki!
- Ó, ördögök
öreganyja, köszönöm, köszönöm, hogy meghallgattál! - repesett a Százarcú, de
lehorgadt ám nyomban a kedve, amikor meglátta, hogy kik jönnek. Mert Árnika és
szegény Dzsoni jött a Százarcú Boszorka háza felé. Áradt belőlük a Hétfejű
Tündér jóságos fénye; tudta a Százarcú, hogy e fölött a két ember fölött bizony
nincsen hatalma.
- Te, te
szegény Dzsoni - mondta dühösen -, te vagy mindennek az elrontója! Hogy az
ördög vinné el azt az átkozott szabadságodat! Te, te világ legszabadabb embere.
- Mit
átkozódik, öreganyám? - mondta neki szegény Dzsoni. - Nem unja állandóan
rémítgetni az embereket, nem unja a sok gonoszságot, ármányt, kétszínűséget,
hepciáskodást, kackiáskodást, üvöltözést, süvöltözést? Soha nem jutott eszébe,
hogy meg is szerethetne végre valakit, sohasem jutott eszébe, hogy végre
segítsen valakin?
- Ó, te
ostoba, jószívű ember, te érzelemmel megvert! Tudod te, milyen öröm rémült
arcokba bámulni? Tudod te, milyen érzés viharként cibálni az erdőt? Farkasként
ordítani, füstként gomolyogni? Mit tudsz te?!
- Lárifári -
mondta szegény Dzsoni -, szerette már magát valaki?
- Nem -
mondta Százarcú.
- S maga
szeretett már valakit?
- Nem -
mondta a Százarcú.
- Na látja!
Akkor fogalma sincs, mennyivel többet ér az mindenféle seprűnyélen röpködésnél.
- Komolyan
mondod?
- De még
mennyire, hogy komolyan. Itt az utolsó alkalom, öt perc múlva úgyis elveszti a
varázserejét. Adja vissza azoknak a szegény embereknek a szabadságát, akiket a
galád kincseivel tőrbe csalt, és akkor talán még lehet magából rendes ember.
- Na jó, nem
bánom - mondta ijedten a Százarcú. - Azt a kacska-macska farkát, nyerjétek
vissza a szabadságotokat!
És hopp, a
pincéjéből elősorjáztak az emberek, akiket valaha is tőrbe csalt és rabul
ejtett. Hunyorogtak a fényességben, sápadt bőrüket cirógatta a nap.
- Köszönjük,
szegény Dzsoni - mondták. - Ezt meg itt most agyonverjük - rontottak a Százarcú
Boszorkának.
- Jaj,
kedves Dzsoni - mondta a Százarcú -, ne engedj bántani!
- Persze
hogy nem engedlek, gyere csak ide a hátam mögé - mondta szegény Dzsoni, és
intett az embereknek, hogy ne bántsák a boszorkát.
A Százarcú
Boszorka mellében pedig megpattant valami, mintha egy vaspánt törött volna le a
szívéről, és valami melegséget is érzett odabent, valami soha nem tapasztalt,
valami csodálatosat, a Százarcú Boszorka nem tudta megállni, titokban
megsimogatta szegény Dzsoni karját. És abban a pillanatban elszállt a
varázsereje, egyszerű, fekete fejkendős öregasszony lett belőle.
- Ugye nem
küldtök el, ugye veletek maradhatok? - kérdezte reménykedve.
- Persze,
mamika - mondta neki Árnika -, velünk maradhat.
- Mit gondolsz, ha a Százarcúnak nem múlt volna el amúgy is a varázsereje, akkor is hajlandó lett volna rendes öregasszony lenni?
- Fogas
kérdés. Könnyen lehet, hogy nem.
- Akkor ez
az átváltozás csak kényszer volt. Nem volt az igazi.
- Hát azt
nem tudom. Én csak annyit tudok neked mondani, hogy egyszer később, amikor a
Százarcú a kis Dzsonit ringatta...
- Született
Árnikának meg szegény Dzsoninak kisfia?
- Persze.
Szóval a kis Dzsonit ringatta a térdén, és azt mondta neki: „Tudod, kis Dzsoni,
seprűnyélen lovagolni is jó volt, denevérként röpködni is jó volt, viharként
száguldani se volt kutya, de hogy te ilyen bizalommal meg szeretettel
mosolyogsz rám, azt semmiért nem adnám!”
- Tiszta
szívből mondta?
- Azt
hiszem, igen.
- És akkor
most vége is a mesének, igaz?
- Igen.
- Ebben a
mesében minden jóra fordult.
- Miért,
baj?
- Dehogyis.
Éppen az a jó benne... A valóságban is minden jóra fordul?
- A
valóságban? Nem. Sajnos nem.
- Akkor ez
egy nem igaz mese volt?
- Dehogynem.
Azt jelenti, hogy mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is
jóra forduljon minden.
- Én is
nagyon-nagyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha
nem biztos, hogy sikerül.