Amúgy se volt valami rózsás a deákéletem. Sose
tudhattam, mikor kérik tőlem számon, hogy honvéd voltam a szabadságharcban.
Haynau volt akkor az úr Pesten, az az osztrák generális, aki az aradi
vértanúkat kivégeztette. Az pedig úgy vigyáztatott ránk, mint a tűzre.
Szörnyű idők voltak azok, sohase tudhatta az ember,
miért viszi be a porkoláb. Elég volt ahhoz egy lélegzet is. Egyszer egy
deákpajtásomat azért gyötörték a börtönben három napig, mert egy este hangosan
imádkozta a miatyánkból azt, hogy „jöjjön el a te országod”. Ráfogták, hogy azt
is Kossuth Lajosra értette.
- Ki lehet az a sehonnai ember, aki még az Úristennel
való beszélgetésünket is kilesi? ‑ tűnődtünk a pajtásaimmal.
Egyszer aztán arra is rájöttünk. Közülünk való volt a
hírhordó, Holló Pálnak hívták. Bizony nem érdemelte meg ezt a szép magyar
nevet. Sunyi ábrázatú, vékonydongájú legény volt, édes beszédje, mint a méz,
lágy a nézése, mint az írós vaj. Akár kenyérre lehetett volna kenni.
Hát hiszen meg is tettük volna ezt szívesen, de
nemigen mertünk vele kikötni. Tudtuk, hogy hatalmas úr a pártfogója. Ahelyett
azt tettük, hogy elhúzódtunk tőle. Ahová ő odadugta a hegyes orrát, ott
egyszeribe elvágtuk a szót.
Szép holdas estéken a Városmajor-erdőre jártunk ki, ha
a magyar szabadságról akartunk álmodozni. No, oda nem jött utánunk a német, de
azért mégis kieszelte a módját, mivel bosszantson meg bennünket. Esti harangszó
után katonát állítottak a város minden sarkára. Annak az volt a dolga, hogy
fülön fogjon minden járókelőt:
- Ki vagy, mi a neved, mi járatban vagy?
Úgy kivallatta az embert még az öregapja sarkantyús
csizmájáról is, hogy elment a kedve az esti szellőzködéstől. Le is feküdtek a
pestiek abban az időben a tyúkokkal. Csak mi, deákok mulattunk rajta nagyokat,
hogy a német hogy gyötri magát miattunk. Utoljára azonban mi is beleuntunk a
mulatságba. Ki is eszeltük szépen, hogy vessünk neki véget.
A mi kvártélyunkon főztük ki a tervet két pajtásommal,
Sas Gyurival meg Vas Elek nevezetűvel. Matykót nem akartuk beleavatni, még
akkor se, mikor a sok járás-kelés feltűnt neki, s megkérdezte tőlem egy reggel,
mit súgunk-búgunk annyit.
A hazugság sohase volt kenyerem. Nyíltan megmondtam
Matykónak:
- Jobb azt neked nem tudni, Matykó. Rossz vége lehet
annak, amit mink most tervezünk. Nem akarom, hogy esetleg velünk együtt te is
bajba kerülj. Azért nem tudod meg, mi készül itt. Legalább éntőlem nem.
- Hátha már tudom is! - mosolygott Matykó gúnyosan. -
No, ne félj, nem halászom el előled a dicsőséget, vitéz hadnagy úr. Úgyis
tudom, azt félted tőlem.
Azzal szokása szerint bevágta mérgesen az ajtót, s nem
is láttam egész nap. Nem is értem rá ővele törődni, mert sietnem kellett az
egyetemre. Ott súgtunk-búgtunk a két pajtásommal, míg észre nem vettük, hogy
Holló Pál ott settenkedik körülöttünk. Akkor aztán hangosra vettük a szót:
- Tehát este tíz órakor a Múzeum-kertben! Ott legyetek
ám, ha igaz magyarok vagytok! A maga vermében fogjuk meg a rókát!
Készakarva csináltuk így, hogy a spion kihallgassa a
beszédünket. Bizonyosra vettük, hogy ő is ott lesz este tízkor a
Múzeum-kertben. Ott is volt, úgy bujkált mögöttünk, mint az árnyék.
Mikor aztán láttuk, hogy minden rendben van, megindultunk
ki a kertből, de egyesével. Én mentem előre, engem állított meg először a
sarkon az őrálló morva katona.
- Ki vagy?
- Ó Pál - mondtam nyugodtan -, egyetemi hallgató.
- Mehetsz - eresztette le a szuronyát a katona, és
behúzódott a faköpönyegbe. Akkorra azonban Sas Gyuri termett ott, nagy hegyesen
fütyörészve.
- Állj, ki vagy?
- Én? - kereste a deák az igazolványát. - Ló Pál,
egyetemi hallgató.
- Ejnye, de bolond neved van, hékám - mormogott a
morva, s megint visszabújt a helyére. De akkorra már odarobogott Vas Elek is.
Verte a talpát a földhöz kegyetlen.
- No, vagytok-e még többen? - mordult rá a katona
bosszúsan. - Mi a neved?
- Az enyém? Olló Pál.
De már ennek belevilágított a katona a képébe a
lámpásával. Hanem aztán, ahogy a jámbor arcot meglátta, megnyugodott.
Legföljebb azt gondolta magában, hogy ejnye, de cifra nevük van ezeknek a pesti
deákoknak.
Pedig most jött még csak a legcifrább nevű. Ez ugyan
se nem fütyörészett, se nem dobogott, inkább el akart suhanni. Hiszen
észrevétlen akart utánunk kullogni.
De az őr éppen erre fogott gyanút.
- Hohó, hé - ugrott eléje -, ki vagy, mit akarsz?
- Pszt, pszt - csöndesítette kézzel-lábbal a spion, s
el akarta magyarázni, hogy ő rendes ember, s minket akar rajtakapni, gonosz
lázadókat.
- Jó, jó - markolta meg a katona a puskáját -, csak
azt mondja meg az úr, hogy mi a neve!
- Holló Pál - suttogta ijedten a derék fiú.
No, a katonának se kellett egyéb. Ordított
torkaszakadtából:
- Ó, ló, olló, holló! Majd adok én nektek csúfot űzni
a felsőbbségből!
S megrázta szegény Holló Pált, mint kutya az ürgét. S
tán a lelket is kirázta volna belőle, ha ki nem szalad az istenadta a
gúnyájából. De kiszaladt, és úgy elbujdosott Pestről, hogy senki se látta ott
többet.
Malajdoki Matykó pedig, mikor hazaértem a
kvártélyunkra, kidugta a fejét a paplan alól, és azt mondta:
- Ó, ló, olló, holló!
Azzal falnak fordult, és úgy tett, mint aki alszik.
Lám, gondoltam, mégis kihallgatta a beszélgetésünket.
Reggel pedig, ahogy fölértem az egyetemre, mindjárt
szuronyos bakák vettek körül, és elvittek abba a nagy épületbe, ahol ezrével
tartották fogva a magyarokat. Volt, aki ott őszült meg, volt, akit onnan
osztrák vártömlöcbe vittek, de volt olyan is, akit éppen csak az udvarra vittek
ki: ott volt a vesztőhely.
Ebben a nagy épületben egy aranygalléros úr elé
állítottak, aki keményen kivallatott, mint valami országháborítót és
elvetemedett összeesküvőt.
- De hát ki vádol engem ilyen szörnyűségekkel?
- Azt is megmondom - szólt a pléhnyakú. - Malajdoki
Mátyás úr, mától fogva az én segédem. Nagyon jóravaló fiatalember az, kiváló
hazafi, akiről példát vehetnének az ilyen éretlen fiatalemberek.
Az első érzésem a keserű düh volt. Hát magyar ember
tehette ezt magyar emberrel? A második a szívet összeszorító fájdalom. Hát
gyerekkori pajtásom, nyomorúságom mindennapi kenyerének felese, Malajdoki
Matykó tette ezt velem? Hanem a harmadik gondolatom már megkönnyebbített.
Hiszen ha Matykó olyan nagy úrnak a segédje lett, mint a pléhnyakú, akkor nem
fog már éhen halni. Nem kell neki sült tökön és pattogatott kukoricán élnie.
Isten bocsássa meg neki, hogy áruló lett - legalább jóllakik belőle.
Csak mikor ezen kiörültem magam, akkor gondoltam rá,
hogy nini: hát énbelőlem mi lesz most már? Bánom is én. Az már a pléhnyakú
dolga.