OLE LUKÖIE

Nincs a kerek világon senki, aki olyan gyönyörű meséket tudna, mint Ole Luköie. De szépen is tud mesélni!

Estefelé, amikor a gyerekek még asztalkájuknál vagy kis zsámolyukon üldögélnek, meglátogatja őket Ole Luköie. Papucsban jár; csöndesen, lábujjhegyen óvakodik fel a lépcsőn, halkan kinyitja az ajtót, és édes tejet permetez a gyerekek szemébe, csak egy-két finom cseppecskét, de ennyi éppen elég ahhoz, hogy a kicsinyek összehunyorítsák a szemüket, és ne láthassák őt. Ole Luköie halkan mögéjük oson, rálehel a nyakukra, s leheletétől elnehezül a gyerekek feje. De ez nem fáj, inkább jólesik nekik, hiszen Ole Luköie jótevője a gyerekeknek: azt akarja, hogy csöndben maradjanak, amikor lefektetik őket, és szépen elaludjanak, mert csak úgy tud nekik mesélni.

Amikor aztán alusznak a kicsinyek, Ole Luköie leül az ágyuk szélére. Díszes a ruhája, szép selyemkabát van rajta, de hogy milyen színű, azt nem tudnám megmondani: zöld, piros és kék fényben ragyog, ha mozdul egyet. Egy-egy esernyőt tart mindkét hóna alatt; az egyiken csupa gyönyörű kép van - ezt a jó gyerekek fölött feszíti ki, s a gyerekek csodálatos meséket álmodnak egész éjszaka. A másik ernyőn semmi sincs - ezt a haszontalan és szófogadatlan gyerekek fölé tartja, akik aztán úgy alusznak reggelig, mint a tuskó, s amikor fölébrednek, nem emlékeznek semmire.

Hallgassuk meg, mit mesél Ole Luköie egy Hjalmar nevű kisfiúnak.

HÉTFŐ

- Jól figyelj! - mondta Ole Luköie az első este, amikor Hjalmart lefektette. - Most feldíszítem a szobádat!

A cserepekben nyíló virágok abban a szempillantásban hatalmas fákká növekedtek, hosszú ágai befutották a szoba falait és mennyezetét - olyan volt az egész szoba, mint egy pompásan zöldellő lugas. Minden ágon virágok fakadtak, szebbek és illatosabbak, mint a rózsák, s az ízük - ha megkóstolta volna őket az ember - a befőtt ízénél is édesebb lett volna. Gyümölcsök is csüggtek az ágakon, ragyogtak, mint a színarany; édes kalácsok, tele mazsolával. Csodálatos látvány volt! Hanem egyszer csak szívszaggató jajgatás hangzott az asztalfiókból, ahol Hjalmar iskolakönyvei feküdtek.

- Hát ez mi? - kérdezte Ole Luköie. Odament az asztalhoz, és kihúzta a fiókot. A palatábla nyögött, jajgatott: a számtanfeladatban, amelyet Hjalmar ráírt, hibás volt egy szám, s a palatábla majd kettétörött bánatában. A palavessző úgy ficánkolt, rángatta zsinórját, mint egy kiskutya - segíteni akart a bajon, de nem tudott. Panaszos sírás hallatszott Hjalmar irkájából is, rettenetes volt hallgatni. Az irka lapjain, a sorok elején, nagy betűk sorakoztak egymás alatt, egy kicsit jobbra dőlve, egészen a lap aljáig - ezek voltak a mintabetűk. Mellettük ugyanolyan betűk töltötték meg a sort - legalábbis aki írta, azt hitte, hogy ugyanolyanok. Azokat a betűket Hjalmar rajzolta - úgy dülöngéltek ott, mintha keresztülbuktak volna a vonalon, pedig rá kellett volna állniuk.

- Látjátok, így kell állnotok! - mutatta nekik az első betű. - Így, egy kicsit oldalra dőlve, ilyen merész lendülettel!

- Ó, szívesen állnánk úgy - felelték Hjalmar betűi -, de nem tudunk, hiszen alig állunk a lábunkon!

- Akkor hát csukamájolajat kell bevennetek! - mondta nekik Ole Luköie. - Nem, nem! - kiabálták a betűk, s egyszerre olyan katonásan kihúzták magukat, hogy öröm volt nézni.

- Ma nem tudok mesélni - mondta Hjalmarnak Ole Luköie. - Rendre kell tanítanom ezeket a betűket. Egy-kettő! Egy-kettő! - vezényelte. És a betűk olyan délcegen sorakoztak az irkába, akár a minták, amelyekhez igazodniuk kellett. Hanem amikor Ole Luköie elment, és Hjalmar reggel megnézte az irkáját, bizony éppen úgy düledeztek, tántorogtak a szegény betűk, mint azelőtt.

KEDD

Alighogy Hjalmar lefeküdt, Ole Luköie kicsiny varázsfecskendőjével megpermetezte a bútorokat, s azok egyszerre megszólaltak: mindegyik magáról beszélt.

A komód fölött aranykeretes, nagy festmény függött, tájképet ábrázolt; hatalmas, vén fák zöldelltek rajta, a fűben virágok hajladoztak, s az erdőt folyó szelte át, messzire kanyargott, öreg kastélyok alatt egyenesen a háborgó tenger felé tartott.

Ole Luköie ráhintett néhány varázscseppet a képre, s lám - a madarak víg énekbe kezdtek, a faágak lágyan suhogtak, fölöttük lassan vonultak a felhők, árnyékuk átsuhant a tájon.

Akkor Ole Luköie fölemelte a kis Hjalmart egészen az aranyos keret széléig, lábát ráhelyezte a festett tájra, a magas fűbe, s már ott állt a kisfiú az erdőszélen, rásütött az ágak között átszűrődő napfény. Aztán leszaladt a folyóra, beleült a kis vitorlásba, amely ott ringatózott a part közelében; piros-fehérre festett kis csónak volt, rajta a vitorla úgy csillámlott, mint az ezüst, és hat hófehér hattyú húzta. A hattyúk nyakán aranyabroncs ragyogott, fejükön kékes fényű csillag tündökölt. Már röpítették is a csónakot az erdőn keresztül, ahol a fák rablókról és boszorkányokról, a virágok pedig bűbájos, parányi tündérekről mondtak meséket, s elsusogták, amit a pillangóktól hallottak. Arany- meg ezüstpikkelyű, csodálatos halak úsztak a csónak után; néha felcsapódtak a víz színére, megcsobbantva a folyó tükrét; a levegőben kicsi és nagy, piros és kék tollú madarak kettős sorban vonultak a csónak után; szúnyogok táncoltak, és cserebogarak brummogtak körülötte. Valamennyi Hjalmart akarta követni, s mindegyik mesét mondott neki.

Ó, milyen csodálatos vitorlázás volt az! Hol sötét és sűrű volt az erdő, hol meg úgy tündökölt, mint valami napsütötte virágoskert; a parton üveg- és márványpaloták magaslottak, erkélyeiken királykisasszonyok integettek; azok a kislányok voltak, akikkel Hjalmar játszani szokott. Karjukat nyújtogatták, cukormalac volt a kezükben, a legtakarosabb, amit csak árulnak a kalácssütő asszonyok. Hjalmar, amikor elsiklott az erkély alatt, elkapta az egyik cukormalac lábát, a királykisasszony azonban erősen fogta, s a malac kettétörött - Hjalmar kezében maradt a nagyobbik fele. Mindegyik palota előtt kicsi királyfiak álltak őrséget; aranyveretű kardjukat magasra emelték, és mézeskalácshuszárokat meg ólomkatonákat hajigáltak Hjalmar csónakjába - igazi királyfiak voltak!

Erdőket, tereket, nagyvárosokat szelt át a folyó, amelyen a csónak siklott; elérkezett Hjalmar abba a városba is, ahol dajkája lakott. Nagyon szerette őt ez a dajka, kicsiny korában a karján ringatta; most nyájasan integetett feléje a partról, s egy dalocskát énekelt, amit maga költött Hjalmarnak:

De sokszor gondolok reád,
Hjalmar, te kedves lélek!
Simogatnám szép arcodat,
csókolva becéznélek.

Vigyáztam első lépteid,
s el kellett tőled válnom...
Amerre jársz, kedves fiú,
az isten óvjon, áldjon!

A madarak vele énekeltek, a virágok lágyan hajladoztak szárukon, s az öreg fák lassan bólogattak, mintha nekik is mesét mondana Ole Luköie.

SZERDA

Odakinn esett az eső, csak úgy szakadt. Hjalmar álmában is hallotta. Amikor Ole Luköie kinyitott egy ablakot, látta, hogy majdnem a párkányig ér a víz, valóságos tenger van odakinn, s egy csodálatos hajó ringatózik a ház előtt.

- Velem jössz-e, kicsi Hjalmar? - kérdezte Ole Luköie. - Ma éjszaka idegen országokba hajózunk, s reggelre itthon leszünk.

Hjalmar egy szempillantás múlva ott állt ünneplő ruhájában a pompás hajón, s már sütött is a nap. Végighajóztak az utcákon, megkerülték a templomot, s kiértek a nyílt tengerre. Sokáig hajóztak, már partot se láttak, amikor egy csapat gólyát pillantottak meg a magasban - ők is hazájukból keltek útra, meleg országok felé vándoroltak. Elnyúlt csapatban repültek, nagy út volt már mögöttük! Az egyikük olyan fáradt volt, hogy alig tudta emelgetni a szárnyát; utolsónak repült, s nemsokára messze elmaradt társaitól. Végül kiterjesztett szárnnyal mind mélyebbre ereszkedett; egypárat még csapott a szárnyával, de hiába, nem tudott fellendülni a magasba. Lábával megkapaszkodott a hajó árbocában, lecsúszott a vitorlán, s a fedélzetre zuhant. A hajóinas ketrecbe zárta, a tyúkok, kacsák, pulykák közé; a szegény gólya csüggedten kuporgott közöttük.

- Nézzétek ezt a nagy legényt! - mutogattak rá a tyúkok.

A pulyka olyan kövérre fújta föl magát, hogy majd kipukkadt, s megkérdezte a gólyától, kiféle-miféle. A kacsák hátráltak, és hápogva taszigálták egymást. - Várj csak! Várj csak! - kiáltozták.

És a gólya beszélt nekik a meleg Afrikáról, a piramisokról meg a struccmadárról, amely úgy vágtat a sivatagban, mint egy szilaj paripa. A kacsák azonban egy szót sem értettek a meséjéből, hát oldalba lökdösték egymást, és azt mondták.

- Ugye, mindnyájan egyetértünk abban, hogy buta?

- Persze hogy buta! - mondta a pulykakakas, aztán mérgeset hurukkolt. A gólya hallgatott, tűnődött - Afrikára gondolt.

- Milyen pompás, karcsú lába van! - gúnyolódott vele a pulyka. - Mennyiért vette rőfjét?

- Hahaha! - hahotáztak a kacsák; a gólya úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

- Nevessen velünk - biztatta a pulykakakas -, mert ez nagyon jó tréfa volt. Vagy talán sérti a méltóságát? Ó, ó! Úgy látszik, ön eléggé korlátolt teremtés, beérjük mi egymás társaságával is, magunk között igen jól elszórakozunk - És hurukkolt, a kacsák meg hápogtak; nagyon vígan voltak.

De Hjalmar odament a baromfiketrechez, kinyitotta, a gólyát szólította, s az kilépett hozzá a fedélzetre. Most már kipihente magát, s ahogy Hjalmar felé bólintott, mintha köszönetet mondott volna. Aztán kiterjesztette szárnyát, fellendült a magasba, s elröpült dél felé. A tyúkok káráltak, a kacsák hápogtak, a pulykakakas meg olyan dühbe gurult, hogy tűzvörös lett a feje.

- Holnap levest főzünk belőletek! - mondta nekik Hjalmar, s akkor felébredt. Ott feküdt a kis ágyában. Csodálatos útra vitte Ole Luköie ezen az éjszakán!

CSÜTÖRTÖK

- Most pedig - mondta Ole Luköie - mutatok neked valamit, ha nem ijedezel. Mindjárt itt terem egy egérke.

Egy szempillantás múlva már ott ült a tenyerén egy kedves, takaros kisegér.

- Azért jött - folytatta Ole Luköie -, hogy meghívjon az egérlakodalomra. Ma éjszaka mennyegzőt tart itt két kisegér. A padló alatt laknak, édesanyád éléskamrájában. Igazán szép lakásuk van!

- De hogy férek én be az egérlyukba? - kérdezte Hjalmar.

- Azon ne törd a fejed! - felelte Ole Luköie. - Bízd csak rám, majd én kicsire varázsollak! - Azzal rápermetezett Hjalmarra, s a fiú egyre kisebb lett, végül akkorára zsugorodott, mint a kisujjam. - Kölcsönkérheted az ólomkatonád ruháját, éppen illik rád, társaságban különben is jól fest az egyenruha!

- Igen, igen! - kiáltotta örömmel Hjalmar, s már rajta is feszült az egyenruha - olyan volt benne, mint a legdélcegebb kis ólomkatona.

- Szíveskedjék még a fejére tenni az édesanyja gyűszűjét - tanácsolta a kisegér. - Akkor aztán indulhatunk a lakodalmas házhoz.

- Hát személyesen vezet el bennünket, kedves egérkisasszony? - kérdezte Hjalmar. De már indultak is.

Leereszkedtek a padló egyik résén, s egy hosszú folyosóra értek, amely olyan alacsony volt, hogy a gyűszűsüveg majdnem súrolta a mennyezetét. Korhadt fadarabok világították be.

- Ugye, milyen pompás illat van itt? - kérdezte az egérke, aki vezette. - Szalonnabőrrel kenték be az egész folyosót. Igazi ünnepi pompa!

Beléptek a lakodalmas terembe. Jobb kéz felől kicsiny egérhölgyek sorakoztak; cincogtak, vinnyogtak, mintha a legjobb barátnők volnának valamennyien. Bal felől egér uraságok álldogáltak, hosszú bajszukat pödörgették. A terem közepén, egy kivájt sajtkarikában, ott állt az ifjú pár; mindenki szeme láttára hevesen csókolóztak, hiszen jegyesek, s hamarosan férj-feleség lesznek.

Gyűltön-gyűltek a vendégek; az egerek majdnem agyontaposták egymást ezért a jegyespár kiállt az ajtóba, hogy senki se léphessen se ki, se be. A terem is, akár a folyosó, szalonnabőrrel volt bekenve, ez volt az egész lakoma, de csemegének megmutattak egy borsószemet, amelyre egy kisegér rávéste a fogával a jegyespár nevét, azaz a nevük első betűjét. Rendkívüli meglepetés volt!

A vendégek megállapították, hogy szép lakodalom volt, és nagyon jól mulattak. Hjalmar aztán hazament; igazán előkelő társaságban volt, de megelégelte a sok csúszás-mászást, kisujjnyi termetét meg az ólomkatona egyenruháját.

PÉNTEK

- Nem is hinnéd, hány felnőtt szeretne magához csalogatni - mondta Hjalmarnak Ole Luköie. - Különösen azok, akik valami rosszat tettek. "Kedves kicsi Ole - mondják -, nem jön álom a szemünkre, álmatlanul hánykolódunk egész éjszaka, s látjuk minden gonosz tettünket - csúf manók képében ülnek az ágyunk szélén, s forró vizet fröcskölnek ránk. Jöjj el, kedves Ole, kergesd el őket, hadd legyen jó álmunk! - Aztán mélyet sóhajtanak és hozzáteszik: - Szívesen megfizetjük! Jó éjszakát, Ole! Ott a pénz az ablakban!" De én nem pénzért teszem - mondta Ole Luköie.

- Mit csinálunk ma éjszaka? - kérdezte Hjalmar.

- Nem tudom, volna-e kedved még egy lakodalomba elmenni. Másféle lesz, mint a tegnapi volt. A nővéred nagy fiúbabája, Miska, veszi feleségül Kati babát. Ráadásul születésnapjuk is van, hát sok ajándékot kapnak.

- Azt már ismerem - mondja Hjalmar. - A nővérem, valahányszor új ruha kell a babájának, mindig születésnapot vagy lakodalmat rendez neki. Ilyent már ezerszer láttam.

- De ma éjszaka éppen az ezeregyedik lakodalmat tartják, s több nem lesz. Ezt az utolsót különös pompával ülik meg. Nézz csak oda!

Hjalmar az asztalra nézett. Kicsiny papírmasé ház állt rajta, ablakain fény szűrődött ki, előtte ólomkatonák tisztelegtek fegyverükkel. A jegyespár a földön ült, elgondolkozva hajladozott az asztalláb felé, s nyilván volt okuk a töprengésre. Ole Luköie felöltötte a nagyanyó fekete kabátját, és összeadta őket. Amikor a szertartás véget ért, a bútorok rázendítettek egy szép kórusra szövegét a ceruza írta, s a takarodó dallamára énekelték:

Zúgjon az éljen, rajta csak!
Az új párt éltesse az ének,
habár nem hallják kórusunk,
mert kócból vannak ők, szegények.
Hurrá! Hurrá! Kócból, bizony,
de csak zengjen az ének!

Aztán a jegyesek megkapták az ajándékokat, de előre kikötötték, hogy ennivalókat ne hozzanak nekik; hiszen jóllakhattak szerelemmel.

- Nyaralóhelyre vagy külföldre menjünk nászútra? - kérdezte a vőlegény, s tanácskozásra hívta a fecskét, aki annyi földet bejárt, meg a kotlóstyúkot, aki már ötször költött ki csibét. A fecske a gyönyörű meleg országokról beszélt neki, ahol édes és nehéz szőlőfürtök teremnek, ahol olyan langyos a levegő, és csodálatos színekben pompáznak a hegyek. Idehaza bizony nem látni ilyet!

- De ott nem terem ilyen gyönyörű kelkáposzta! - vélte a tyúk. - Csibéimmel vidéken töltöttem egy nyarat; volt ott egy homokgödör, amelyben kapirgálhattunk, azonkívül szabad bejárásunk volt egy kelkáposztás kertbe! Ó, milyen zöld volt! Én nem tudok szebbet elképzelni.

- De hiszen egyik kelkáposzta éppen olyan, mint a másik! - mondta a fecske. - Meg aztán itt sokszor olyan rossz idő van!

- Igaz, de már megszoktuk - felelte a tyúk.

- Csakhogy itt hideg van és kemény fagy!

- A kelkáposzta éppen azt szereti! - mondta a tyúk. - Különben vannak meleg napok is. Négy éve teljes öt hétig tartott a nyár! Olyan hőség volt; hogy alig tudtunk lélegezni. Azonkívül itt nem élnek olyan mérges állatok, mint ott. Nálunk rablók sincsenek. Gazember, aki nem azt tartja, hogy a mi országunk a legszebb a világon! Az nem is érdemli meg, hogy itt éljen!

Elsírta magát a tyúk, és így folytatta:

- Egyszer én is utaztam! Tizenkét mérföldet vittek egy puttonyban! Nem volt nagy élvezet, mondhatom!

- Megfontolt asszonyság ez a tyúk - mondta Kati baba. - Én nem tartom nagy élvezetnek a hegymászást - föl-le, föl-le, unalmas az! Menjünk el inkább a homokgödörhöz, és sétáljunk a kelkáposztás kertben!

És úgy is tettek.

SZOMBAT

- Mesélsz? - kérdezte a kis Hjalmar, amikor Ole Luköie lefektette.

- Ma este nem lesz rá időnk - mondta Ole Luköie, és legszebbik esernyőjét feszítette ki a kisfiú fölött. - Nézd csak meg ezeket a kis kínaiakat!

A kifeszített esernyő olyan volt, mint egy nagy kínai csésze, amelyre kék fákat, tornyos hidakat meg bólogató kis kínaiakat festettek.

- Holnapra szépen fel kell díszítenünk az egész világot - mondta Ole Luköie -, mert ünnep lesz, vasárnap. Felmegyek a toronyba megnézni, szépen kifényesítették-e a harangokat a templom tündérei, mert csak akkor szép zengő a hangjuk. Kimegyek a mezőre, megkérem a szelet, fújja le a port a füvekről és levelekről. Nehezebb munkám is lesz: le kell hoznom a csillagokat, fényesre dörzsölnöm valamennyit. Majd a kötényembe szedem őket, de előbb megszámozom, a csillagokat is meg a helyüket is odafönn, mert csak úgy tudom mindegyiket visszatenni oda, ahova való. Ha nem ügyelek erre, akkor nem tudnak szilárdan megállni az égen, és csillaghullás lesz, egyik a másik után bukfencezik alá.

- Hallja, kérem, Luköie úr! - szólalt meg egy régi arckép, Hjalmar ágya fölött a falon. - Én Hjalmar dédapja vagyok; köszönöm, hogy annyi szép mesét mond a kisfiúnak, de kérem, ne zavarja meg a fejét! A csillagokat nem lehet leszedni az égről és kifényesíteni! Azok égitestek, akár a mi földünk, s éppen ez a nagyszerű bennük!

- Köszönöm, öreg dédapó! - mondta Ole Luköie. - Köszönöm! Te vagy a család legvénebbik feje, de én még nálad is öregebb vagyok ám! Mondj mesét magad, ha az enyém nem tetszik!

Azzal hóna alá kapta az esernyőjét és elment.

- Már a véleményét se mondhatja meg az ember! - dohogott a régi kép. És Hjalmar felébredt.