Mosolygó egével, langyos szellőivel, csörgő ereivel,
menyasszonyruhás fáival, bimbózó virágaival, dalos madaraival nagyon szép az
ifjú tavasz. Csupa ígéret, csupa reménység. Csupa bizakodás, csupa vágyakozás
az ember lelke.
Szép, szép a tavasz, hanem azért mégis jobban szeretem
én az olyan derült őszt, mint ez a mostani. Olyan nyugalom árad el az egész
világon, mintha az Isten lelke lebegne felettünk, aki betöltött mindeneket az ő
áldásával. Aki nemcsak ígért: adott is, nemcsak reménységet bimbóztatott:
gyümölcsöt is érlelt.
Igaz, nem olyan vidámkék most az ég, mint tavaszon,
hanem fátyolos a mosolygása, mint az öreg emberé. Álmosan hunyorgat a napocska.
Sebaj, rászolgált a nyugalomra, megérlelte tüzével aranyszemű gabonánkat.
Igaz, lustán csacsog és köddel takaródzik a
patakocska, mely az újmalajdoki malmot hajtja. Sebaj, hadd pihenjen el szegény,
elvégezte dolgát! Aranyszemű gabonánkat lánglisztté őrölte, lesz kalács a
rácson, ha jön a karácsony.
Igaz, leperegnek virágaink, s úgy ingatják ágaikat a
fák, mintha kezüket nyújtanák búcsúra. Sebaj, kigyönyörködtük magunkat a
virágok pompájában, s méhecskéink telehordták mézzel a kaptárt.
Piros gyümölcsüket, édes gyümölcsüket ideadták a fák:
hadd pihenjék ki magukat a jövő tavaszig!
Ti is, öreg diófáim, aludjatok szépen, öreg szemem
megnyugoszik derék törzseteken, hatalmas koronátokon, mely annyiszor betakart
esőben, napsugárban. Úgy álltok itt, mint őrszemei a falunak, mely alattatok
nevekedett. Megvagytok erőben, egészségben, nem hiányzik közületek csak egy, a
Matykó fája. Azt kivágtam: belőle faragtam koporsót Malajdoki Mátyásnak, mikor
munkás élet, boldog öregség után magához szólította az Úr az égi mezőkre...
Hanem azért nem maradtam magam. Körüllebeg azoknak a
képe, akiket szerettem, s körülvesznek azok, akik szeretnek: Újmalajdok népe.
Aztán van itt még valaki, aki velem van lépten-nyomon, soha el nem marad tőlem.
Most is itt hever a lábamnál, s nézi, hogy írok. Csuri, a nádi róka. Oda se néz
öreg barátom annak az elkésett sárgarigónak, amelyik Dióbél fájáról rikoltozik
rám: - Kell-e dió, fiú?
Eredj, bolondos rigó, eredj! Nincs már dió se, nincs
már fiú se. Öregember vagyok, s hálát adok az Istennek, hogy befejezhettem ezt
az írásomat az öreg diófák alatt. Megírtam az életem történetét, mielőtt a
Jóisten pontot tenne utána. Lehet, hogy nem olyan érdekes, amilyennek én látom,
de egyet meg lehet belőle tanulni: hogy nincs boldogság ezen a földön, csak
annak, aki embertársait szereti.