A
múltkoriban, ahogy az íróasztalnál ülök, egyszer csak hallom ám hogy a
papírkosár elkezd sétálgatni a sarokban, s zörgeti magában a sok papirost.
- Nini -
mondom -, ez bizonyosan a Panka udvari postása lesz!
Az volt
csakugyan, a Muszi-nyuszi. Mert minálunk az a törvény, hogy mikor én leülök
írni, akkor énhozzám csak a Muszi-nyuszinak szabad bejönni. Annak is csak
akkor, ha levél van behúzva a kék pántlikájába. Az is csak ha olyan levél, amit
Panka szántott tele szarkalábbal.
No, ez olyan
volt, messziről megismertem a sok szép fekete malackáról, amik szerteszét legelészgettek
benne. De annyian ám, hogy alig találtam köztük az írást. Az pedig nevezetes
írás volt. Azt jelentette be, hogy ma este lesz a híres bababál. Az pedig arról
híres, hogy Panka járja benne a pilletáncot.
„Ott
leszünk, megnézzük - írtam meg a választ. - Mindig hallottam, hogy a pillék tél
derekán báloznak.”
Hát alig
csoszog ki a Muszi-nyuszi, már megint zörgeti a papírkosarat. De olyan ijedten
pislogott a rubinszemével, hogy magam is félve vettem el tőle az új levelet.
- Jaj,
Muszi-nyuszi, mi lehet ebben, hogy ilyen szépen össze van hajtogatva?!
Nagy fát
mozgatott biz abban Panka. Azt írja, magamtól is fölérhetném ésszel, hogy a
pille nem táncolhat szárny nélkül. Jó lenne, ha szólnék a tündéreknek, hogy
hozzanak szárnyat Pankának. Égszín selyemből legyen, aranycsillaggal behintve,
ezüstrojttal beszegve.
„Majd szót
értek a tündérkirálynővel - írtam vissza. - Ami igaz, igaz: nincs pille szárny
nélkül.”
Az ám,
csakhogy mire én a királynőnek kiszóltam az ablakon, akkorra megint ott
motozott a Muszi-nyuszi. De most már mind a két fülét rásunyta a szemére
szégyenletében.
„Egy füst
alatt azt is mondd meg a tündérkirálynőnek, apu, hogy azt a csipkeruhát is
hozza el, amit a múltkor ígértél a bababálra.”
„Nem
ígértem, tagadom, hanem azért megadom - küldtem ki az üzenetet a nagy fülű
postástól. - Csak attól félek, hogy már elsuhogott a tündérkirálynő.”
„Nem baj,
lehet annak telefonálni is - somfordált be a Muszi-nyuszi a jó tanáccsal. -
Legalább nyakba való piros klárist is lehet vele hozatni.”
De már erre
semmit se üzentem, csak a légycsapóval fizettem ki a postást. Hordta is kifelé
a fehér bundát esze nélkül.
Hát ahogy
visszateszem a légycsapót a helyére, már megint ott szöszmötél a kanálfülű. Nem
is kérést hozott már most, hanem parancsot.
„Cipellőt
parancsolj a tündéreknél, apu, patyolatfehéret, bojtosat, gombosat, mert más
formában nem eresztenek be a bababálba.”
Az ám, magam
is mindig úgy láttam, hogy a pillangók gombos cipőben járják a csárdást a
galagonyabokron. Mindegy no, kérdezzük meg a tündért, terem-e bojtos, gombos
fehér cipő Tündérországban.
Nyilván
terem ott minden, mert utoljára azt az üzenetet hozta a Muszi-nyuszi:
„Gyere ki,
apu, ha szépet akarsz látni!”
De akartam
ám, de láttam is ám! Ott volt már az asztalon a két pilleszárny, égszínű
selyemből, aranycsillaggal behintve, ezüstbojttal beszegve. Szinte
repülhetnékje támadt az embernek a ránézéstől is. Hát még az a szép csipkeruha!
Könnyű, mint a hab, lenge, mint a felhő. Ott piroslott rajta a nyakba való
kláris is, mint havon a rózsa. Pankának pedig szebben ragyogott a szeme, mint a
tündérkirálynő koronájában a legszebb gyémánt.
- De ezt a
cipellőcskét nézzed, apu, milyen édes! Nézd, hogy illik még a babám lábára is!
A nagy baba
csakugyan ott meresztgette a szemét a sarokban a sok drágaságra - hanem
mezítláb volt szegényke.
- Hova
tetted a cipőmet? - rázta meg Panka rémülten.
A babácska
nem szólt egy szót se, csak a földre bukott ijedtében, és betörte az
orrocskáját. Panka pedig jajgatva csapta össze a kezét:
- Hátha
visszavitte a tündérkirálynő!
- Hm -
mondom -, én nem láttam, hogy itt járt volna. Anyu se látta. Hát a Muszi-nyuszi
látta-e?
Nem, inkább
a Muszi-nyuszit se lehetett látni sehol. Csak a csörtögése hallatszott az ágy
alól.
- Gyere
csak, Muszi-nyuszi - húztam elő a tapsifülénél fogva -, nem tudod, merre lakik
az új cipellőnk?
Az olyan
komoly postás, mint a Muszi-nyuszi, mindent tud. Elégedetten simogatta végig a
bajuszát, és újra beosont az ágy alá. Olyan büszkén billegtette a fülét, mintha
csak azt akarta volna mondani:
- Ne
féljetek, tudom én, mi a becsület!
Hát tudta
is. Mert a cipőcskéket tisztára megette ugyan, de a gombokat mind meghagyta belőlük.
Pedig már
akkor nagyon cincogott a bababálon a cirokhegedű. Csúfolódó szellő be-behordta
hozzánk a hangját, szívünk fájdítani, könnyünk hullajtani. Mit ér a bababál, ha
Panka nem járhatja a pilletáncot?
Márpedig
addig nem járhatja, míg a gombokhoz új cipellőt nem varrnak a tündérek.