Szegény szülém egy óra hosszáig sírt-rítt az örömtől,
mikor beállítottam a majorba. Pedig először nem akarta elhinni, hogy én vagyok.
Annyira megnyúltam a hadakozásban, hogy beleütöttem a fejem a házajtónk
szemöldökfájába. Az édesapám meg csak azt szerette volna tudni, igaz-e az, hogy
most már a magyar embernek nem lesz szabad bajuszt hordani. Mert azt beszélik,
hogy a Rosszjancsi úr nem engedi.
- Hát az meg már kicsuda?
- Az most itten mifelénk a kerületi főnök. Valami
Morvából szalajtott cseh a nyavalyás, Hrosziancsiknak hívják, de mink csak
Rosszjancsinak mondjuk.
- No - mondom -, Rosszjancsi úrról majd
beszélgethetünk még máskor is. Most sietek föl a kastélyba Matykóhoz.
Kitárt karral jött elébem, édestestvére gyanánt ölelt
meg.
- Bocsásd meg nekem, édes Dióbélem, a gyermekkoromat.
Hidd meg, nem rosszaság volt az, hanem az anya nélkül nőtt gyerek
rakoncátlansága. Gőgös is voltam, hirtelen haragú is. Mind elmúlt az már. Sok
könnyem mosta fehérre a lelkem.
Tudtam én ezt, ha nem mondja is. Odaborultam a vállára,
és megfogadtuk, hogy soha többet el nem hagyjuk egymást.
- Először is a birtokot hozzuk rendbe - szőtte a
terveket Matykó. - Szegény embereknek adjuk árendába. A kastélyon is sok a
helyrehoznivaló. Mindent veled akarok megbeszélni, hogy legyen, mint legyen.
Ahogy így beszélgetünk, becsoszog valaki a tornácra.
Furcsa figura-emberke. Fekete bugyogója sárga szegéssel, kettős farkú fekete
kabátja sárga paszománttal, köcsögkalap a fejében. De ezt a fejet is érdemes
volt megnézni. Mint valami labda, amelyik kirepedezett már a sok
falhozverésben. Két kis repedés a homloka alatt: a két szeme. Egy hosszú
repedés hosszában: az orra. Még hosszabb keresztben: a szája. De olyan hosszú
ám, hogy könnyen bekaphatta volna vele a fülét, s lett volna mit harapni neki.
Azonban ő másra volt éhes.
- Hrosziancsik vagyok - biccentette meg a fejét.
- Hát aztán? - nézett rá Matykó.
- Mondom, Hrosziancsik vagyok, a kerületi főnök.
- Hát az miféle szerzet?
- Majd meg tetszik tudni mindjárt. Valami Malajdoki
nevű fiatalurat keresek.
- Hé, kapd le a kalapod! - kiáltott rá nekidühösödve a
fiatalúr. - Itt nincs valami Malajdoki; itt Malajdoki Mátyás úr előtt állsz.
Rosszjancsi úr csúfondárosan hajlongott.
- Örvendek a szerencsének. Hrosziancsik vagyok. Téns
úr! Nagyságos úr! Méltóságos úr! Ezt a kis írást hoztam az úrnak.
Kihúzott a kabátja farkából egy nagy fehér árkus
papirost, aminek a homlokán a kétfejű sasos pecsét feketéllett.
- Tessék!
Abban az írásban pedig az volt, hogy a rend és
békesség okából a lázadó Malajdoki Gáspárnak minden birtokát elveszi az állam.
- De a nádas megmarad - vihogott Rosszjancsi úr, s
azzal elajánlotta magát. Csak mikor a kocsijába szállt az udvaron, onnan
kiáltott vissza, hogy holnap reggel ő maga fog beköszönni a kastélyba, és nem
kíván senki idegent ott találni.
Még aznap fölszedtük a sátorfánkat, a szülém sütött
útravalóul mind a kettőnknek kukoricamálét, azzal nekivágtunk a poros
országútnak. Az volt a szándékunk, hogy Matykó beiratkozik jogásznak, én meg
tanárságot tanulok.