Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az
országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s
hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem
tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határoztak,
hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét.
De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas
fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman
vissza-vissza fognak tekingetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek
látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van.
A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé indult, a
másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze
meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem
talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában.
Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel
megnyílott a kastély kapuja.
Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be.
Az egyik mindjárt azt mondta:
- Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!
Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a
torzsát, és kihányták az ablakon.
Reggel az óriások megint elmentek keresetre.
Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó,
és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben
folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette.
Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta.
Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és
erősebb lett mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó is kibontakozott a
kígyóbőrből, hónaljig.
Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem
bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de
Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot
összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak
kellett hogy ismét összeaprítsák.
Másnap reggel a lányfejű kígyó Rózsát megint életre
hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte
erősebb lett, mint akármelyik óriás.
Akkor este is megölte őt a hét óriás, de csak nagy
küzdelem után, mert a szolgákat Rózsa most már mind elkergette, sőt három
óriást is megsebesített.
Reggel csak maguk mentek el az óriások. A kígyó Rózsát
most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan
szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A lány is a kígyóbőrből egészen
kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt!
Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket.
Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való; hogy az ő apját is az óriások
ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét
járnak el az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos
dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben
marad míg az óriásokon bosszúját meg nem áll hatja. Most már látja, hogy
lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy
könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.
- Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én
sem háládatlan!
- Kedves szép lány! - felelte Rózsa - Te nekem az
életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni?
Legyen tied az életem s egészen magam!
Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen
jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor az óriások megérkeztek, Rózsa így
szólt hozzájuk:
- Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már
háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek se teszi
ki a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg!
Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy
lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat a
zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta.
Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a
kastély.
Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély
udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az
egészen véres!
Megbúsul, s mondja a kedvesének:
- Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert
rosszul van dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden
bizonnyal visszajövök.
Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és
élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt.
Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra,
amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott
megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat
eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.
Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt
kiáltozza:
- Jaj, mint fázom!
Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá:
- Ha fázol, gyere be, melegedjél!
Az azt mondja:
- Igen, de félek a kutyáktól!
- Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak
meg!
- Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük
ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek!
Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg
leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát,
és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:
- Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti.
Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a
kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:
- No, most véged neked is! Testvéreidet is én
emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted.
Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok
addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára
cseppen, s abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány
bal karját. Erre a boszorkány megmutatta neki, hová temette bátyjait.
Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány
Plutóhoz költözött.
Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket
összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta.
Azok, mikor szemüket kinyitották, s Rózsát
megpillantották, mind a ketten azt mondták:
- Jaj, be sokat aludtam!
- Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök,
még többet aludnátok!
Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották,
hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a
nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel
Rózsát.
Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy
bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna.
Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt
mondta:
- Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk
országába! Te pedig, kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy
országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.
Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére.
Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta
magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az
óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették; Rózsa s kedvese
összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt
jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy
tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!