Mikor ezt a nevet leírom, azt szeretném, ha tavasz
volna már, hogy valami szép piros rózsalevélre írhatnám föl a Sándorka nevét
szivárványszínű pávatollal. Az apukája ugyan, aki itt házmesterkedik nálunk,
azt mondja, hogy nem érdemelné meg azt az ő fia, de én tudom, hogy megérdemli.
- Sohase lesz belőle szolgabíró, mert nem fog az esze
- csóválja meg nagy szürke fejét a házmester bácsi, ahogy udvarsöprés közben
beszédbe eredek vele. - Hatodik hónapja deák már, s még most is mindig sírva
mén az iskolába.
- Nono - mondom én erre -, nemcsak az esze teszi ám az
embert, hanem a szíve is. Márpedig a Sándorka szívét aranyból kalapálta a jó
Isten. Kérdezze csak meg a Szultán kutyát, hogy szereti-e úgy a szolgabírót,
mint Sándorkát?
Szultán kutya, ahogy a nevét hallja, egyszerre kiüti a
fejét a házából. Nagy ormótlan feje van, akkorák a szemei, mint a kávésfindzsa,
s mindig haraggal vannak tele. Csak akkor szelídül meg a nézése, mikor Sándorkát
látja. Olyankor a Szultán még mosolyogni is tud, még akkor is, ha az öreg
Hamvas cicát látja a Sándorka vállán.
Most azonban nem látta Sándorkát, azért nagyot
mordult, s visszabújt a vackába.
- Tiveletek nem érdemes szóba állni! - Bizonyos vagyok
benne, hogy ezt morogta.
De az egész ház így van Sándorkával, nemcsak az öreg
házőrző. Csak meg kell nézni, mikor elindul az iskolába, milyen sokan néznek
utána szeretettel. Itt van mindjárt az öreg bodzafa a kapuban. Akármelyikünk
ment el alatta a télen, mindnyájunknak a nyakába rázott egy csomó havat.
Sándorkára egy szemet se hullatott soha. Csak mikor kiment a kapun, akkor
tapsikolt utána az ághegyeivel:
- Csak bátran, Sándorka, bátran! Szorítsd meg azt a
palavesszőt, hogy ne ficánkoljon a kezedben!
Bóbás galambok mindig utána turbékolnak a háztetőről,
a fürgébbek még körül is csattogják:
- Ne félj, Sándorka, nemcsak a szolgabíróra süt ám a
napvilág! Pipiskék kergetődznek az útszélen, azok is mind utánakiabálnak:
- Kalács, kalács! Ne félj, Sándorka, nemcsak a szolgabíró
eszik ám kalácsot!
S bent az iskolában is mindenki szereti Sándorkát,
akármilyen gyámoltalanka is. A napsugár az ő padja szélén táncol legszebben, a
kályhából őrá mosolyog a legpirosabb parázs, s a nagy fekete tábla is úgy néz
rá, mintha szeretne megindulni a hosszú lábaival, és odaállni elejbe.
- Ugyan, Sándorka, írj rám valami takaros gácsérfarkú
betűt!
„Gácsérfarkú, gácsérfarkú... - gondolkozik Sándorka
lehajtott fejjel, de csak nem tud rájönni sehogy se, hogy r betű annak a
becsületes neve. - Hiába, nem nekem való tudomány ez” ‑ hajtja a homlokát az
erős kis tenyerébe, s észre sem veszi, hogy egy-két könnyet is perget bele. De
a tanító bácsi észreveszi (olyan annak a szeme, mint a sasnak), odalép hozzá,
és megsimogatja a csapzott szöghaját.
- No, Sándorka, szereted-e a mókuskenyeret?
Cukros mogyoró koppan a padon, fölnéznek a
palatábláról a többiek, s mosolygás tündöklik mindenfelé az ártatlan kis
szemekben. Ugyan ki lehetne irigy Sándorkára, akit csak szeretni lehet? Igen,
még az öreg Tamás bácsi is úgy néz rá minden délben, mintha szeretné
megsimogatni a gömbölyű piros képét, ahogy kirózsállik a kopott nyúlbőr
sapkából.
Nini, még meg se mondtam, ki ez a Tamás bácsi! Az a
csonka kezű öreg honvéd, aki minden délben ott áll az utcasarkon, mikor jönnek
kifelé az iskolából a gyerekek. Szeret elnézelődni a kicsi emberbimbókon,
megigazítja a táskájukat, átsegíti őket vízen, sáron, s ha nagyon jó kedve van,
akkor a sapkája széléhez emeli az ép kezét, és elkiáltja magát:
- Éljen a haza!
A gyerekek sokat találgatták maguk közt, ki lehet ez a
figurás öreg bácsi, s a minap megkérdezték efelől a tanítójukat is.
- Szent ember az, fiúk, megérdemelné, hogy mindnyájan
megcsókoljátok a kezét - felelte a tanító bácsi, s elmesélte nekik a
szabadságharc történetét. Kipirultak a kis arcok, összevillantak a kis szemek,
összehajoltak a kis fejek, s addig csacsogtak a kis szájak, míg a legnagyobb
fiú ki nem mondta a végzést:
- Holnap mindenki adjon valamit Tamás bácsinak!
„Mindenki!” - dobbant meg Sándorka szíve ijedtében.
Hiszen őneki nincsen semmije. Egész délután keresgélt az udvaron, de nem talált
semmi szépet. Egy körtemuzsika volt minden játéka, azt odaadná szívesen, de azt
Tamás bácsi nem tudná fújni, mert nem ismeri a fortélyát. Csak akkor szól, ha
szívják; ha fújják, akkor csak szuszog.
Hirtelen világosság gyulladt a Sándorka ködös kis
fejében. Tud ő egy verset a honvédekről, azt mondja el Tamás bácsinak. El is
mondta mindjárt a Szultánnak is, a Hamvasnak is, az öreg bodzának is, a
galamboknak is, azok mind azt mondták rá, hogy nagyon szép.
Szép is lett volna az nagyon, csakhogy másnap reggel
már nem tudta olyan szépen elmondani Sándorka. Mentül közelebb ért az
iskolához, annál jobban akadozott. Egész délelőtt mondogatta magában, leszegte
a fejét, összeszorította keményen az öklöcskéit, s mire megkondult a déli
harangszó, akkorára csakugyan ment is a vers, mint a vízfolyás.
Tamás bácsi most is ott várta a gyerekeket a sarkon,
sapkájához emelt kézzel. De mire kimondta volna, hogy „éljen a haza”, akkorára
megrohanta a kis sereg, és negyven kis torok süvített körülötte:
- Éljen, éljen, éljen!
Átfogták a lábát, teliszórták virággal, drága
cukrokkal, süteményekkel rakták tele a zsebeit, szép fényes pénzeket is
hullajtottak bele; s az öreg hős nem tudott szólni semmit, csak eltakarta a
szemét a karjával, befelé fordult a falnak, és zokogott, hogy csak úgy
reszketett bele öreg teste.
Arra fordult meg, hogy könnyű kis kéz futkározik a
karján, mint valami egérke.
Már elmentek a fiúk, a magára maradt Sándorka bökdöste
az öregembert.
- Fehérhajú öreg honvéd... - mondta el a versből az
első sort, s kimeresztett szemmel nézett körül. Kereste a többi sort, amik
hirtelen kiszöktek a fejecskéjéből. - Fehérhajú öreg honvéd... - fogott neki
még egyszer, de most már reszketett, mint az öreg bodzán a száraz levél.
- Tessék, kis barátom! - hajolt le nyájasan Tamás
bácsi. - Mit akarsz mondani?
- Én... én szeretnék a bácsinak valamit adni -
buggyant ki a könny a gyerek szeméből.
- Lássuk, szolgám, lássuk! - biztatta az öregember.
- Bácsi, én... én nem tudok mást... én megvetem a
hengerbuckót, ha akarja - pirult ki a Sándorka orcája, s már akkor vetette is a
bukfencet a havas földön. De olyant ám, hogy csak úgy nyekkent.
Avval elfutott, mint a nyúl. Az álmos felhők alól
kisütött a nap, és körülvette sugaraival. Mintha angyalok dobáltak volna
csókokat utána.