Hol volt,
hol nem volt, volt egyszer egy ember meg egy asszony. Olyan szegények voltak,
hogy nem volt mire vizet inniuk. Se házuk, se asztaluk, se semmijük nem volt,
csak a puszta lelkük. Dolgozott a szegény ember reggeltől késő estig az
asszonnyal együtt, hogy csak úgy szakadt róluk a verejték. De ne adj’ isten,
hogy többre vitték volna.
Úgy követte
őket a szerencse - ahogy mondani szokták -, mint az út pora a kutyát.
Csak
kóboroltak a cókmókjukkal té s tova, de arra való helyet, hogy megtelepedjenek,
nem találtak. Mert ugyan kicsoda fogadta volna be koldus fejüket azzal a tenger
sok gyermekkel...
Mert
elfelejtettem mondani, hogy annyi gyermekük volt, mint a rosta lika. A
nagyobbacskák mind lányok, a kicsinyek fiúk, s úgy álltak sorban, mint a
csuprok a polcon.
Ha az Isten
bár csak egyszer odavezényelt volna, hogy lássátok, amikor a szegény ember megjött
a munkából, menten elszaladtok, mert ahány rongyos, szutykos cingár-nyápic
éhenkórász porontya volt, az mind elébe futott, s nagy csatarával rontott rá
szegény fejére: „Apám, éhes vagyok, apám, éhen halok!”
Kétségbeesett
apjuk azt se tudta, melyikhez forduljon először, s odaadta nekik egész napi
szerzeményét. De azt hiszitek, elegendő volt az a kis semmiség, amit hozott? A
fél fogukra se volt elég...
Szegény
apjuk, szegény anyjuk sokszor hajtotta le nyugovóra étlen a fejét. A szívük
szakadt meg a fájdalomtól, de hát mit tehettek volna?! S hogy gyermekeiket
elcsendesítsék, megígérték, hogy másnap majd többet hoznak. Így valahogy szép
szóval, ámítással elaludtak az ártatlanok is, abban a reményben, hogy másnap
majd jobb lesz a soruk.
Mindnyájuk
közül a legnagyobb leány volt a legcsendesebb és legokosabb. Amikor a szülők
dolgozni mentek, húgaival és öccseivel ő maradt, s istápolta, zabolázta,
intette tűrésre-megértésre őket, hogy ne keserítsék el végképp a szüleiket. De
süket embernek hiába dobolsz! Azaz hogy mit mondok? Mert, hogyan lehettek volna
szegények türelmesek, ha a gyomruk folyton korgott, és sokszor lázította őket
sorsuk ellen.
Hogy, hogy
nem, a bojárnak, akinek a birtokán tanyáztak ezek az Isten mostohái, megesett a
szíve rajtuk, s amikor egy napon a szegény ember elment, hogy szállást kérjen
tőle, így szólt:
- Látom,
hogy derék ember vagy, a sok munkától majd meggebedsz, de semmi hasznát nem
látod. Megkönyörülök rajtad, s adok neked egy darabka földet, legyen örökre a
tiéd. Eredj, s válaszd ki magadnak, ahol tetszik, s fogj hozzá tüstént a
kunyhóépítéshez.
- Alássan
köszönöm, jó uram. Ahonnan adsz, ott áldás fakadjon! - felelte a szegény ember.
Elment, kiválasztotta a földet, s estig a kunyhó gödrét is szépen megásta.
De vesztére,
mert az a föld, amelyet választott, véletlenül szomszédos volt egy gazdag
parasztéval, aki olyan dölyfös volt, hogy karóval sem érhetted volna el az
orrát.
Éjnek idején
- hogy történt, hogy nem - a gazdag embernek egy marhája beleesett a gödörbe, s
eltörte a bordáját.
Másnap
reggel, mikor a gazdag meglátta a döglött marhát, nagy ordítozva nekiugrott a
szegény embernek, mellen ragadta, és vonszolta a bojár elé, hogy ítélkezzék.
Nagyot nézett a bojár, amikor megpillantotta őket:
- Mit
kerestek itt?
A gazdag
paraszt így szólt:
- Nagy jó
uram, ez a hitvány ember, a mi falunkba betolakodott sehonnai, vitte volna az
ördög akárhová... miután egy darab földet adtál neki nagy kegyesen, éppen
mellettem választott helyet kunyhóépítéshez. Ez az egyik dolog. Vigyázz, mert
amilyen szegény, olyan magasan hordja az orrát! A másik: a gödröt, amit
kunyhójának ásott, nemcsak jó nagyra és mélyre ásta, de esze ágában sem volt,
hogy be is fedje valamivel éjszakára, csak azért, hogy nekem kárt okozzon. Hát
nem beleesett egy marhám, s kitörte a nyakát, ítéld meg most már, uram, nem
köteles-e megfizetni? Azt mondja, nincs miből. De törődöm én vele!
- Nagy jó
uram - szólalt meg alázatosan a szegény ember könnyel a szemében. - Nagy jó
uram, szólani sem tudok, üss agyon, akasztass fel, mitévő legyek, ha a kár így
meglátogatott. Úgy van, ahogy gazdag szomszédom elmondta. S merthogy az igazság
Istennek tetsző dolog, azt mondom, ami igaz: megástam a gödröt, méghozzá
nagyot, hogy a kunyhómba egész családom beférjen, de eszem ágában sem volt,
hogy neki kárt okozzak. S távol állt lelkemtől a gőgösség vétke is, mert ugyan
mire lettem volna büszke, mikor őkegyelme mellett választottam helyet? Most
pedig az Úristen világosítson meg, nagy jó uram, s tegyél igazságot.
A bojár
törni kezdte a fejét. Nem tudta, kinek adjon igazságot. Hogy a szegény ember
kárt okozott, az szent, de nem szántszándékkal. Némi töprengés után így szólt:
- Halljátok,
jó emberek! Felteszek három kérdést: aki jobban megfelel, azé az igazság. Három
napi haladékot adok, gondolkozzatok. Három nap múlva álljatok elő és
feleljetek. Figyeljetek jól. Az első kérdés így szól:
„Mi a
világon a legkövérebb?”
- A második:
„Mi a
leggyorsabb?”
- S a
harmadik: „Mi a legjobb?”
- Most pedig
menjetek. Egyet azonban jegyezzetek meg: ha bármelyitek akár csak egy kérdést
is nem fejt meg, fejetek a lábatokhoz kerül!
A peresek
hazaindultak. A gazdag máris hetvenkedett magában, hogy ő mindhárom kérdésre
megfelel, mert van-e annál könnyebb kimondani, hogy az ő udvarában levő disznó
a legkövérebb, mert arasznyi széles szalonnája van. De a szegény ember csak
sírt, mint a záporeső, mert arra gondolt, hogy mit fog majd ő mondani?
Hazaérve
övéihez, a gazdag alig bírt magával, olyan szentül hitte, hogy a pert megnyeri;
de a szegény töprengésbe merült, s csak mind sóhajtozott. Gyermekei köréje
sereglettek, nézték, de kérdezősködni egyik sem mert. Rákezdtek hát ők is, s
lett ott olyan sírás-rívás, hogy szíved szakadt volna meg a fájdalomtól.
Csak a
legnagyobb lánynak maradt helyen az esze; megkérdezte az apját, hogy
kitől-mitől van ez a nagy, keserves szomorúsága.
- Kitől vagy
mitől, édes leányom? Jaj, jaj, Isten csapása... A bojár arra kötelezett, hogy
megfejtsük három kérdését, amire tanult emberek is csak nehezen
vállalkoznának, nemhogy a magamfajta buta szegény ember.
- De hát
mondd el nekünk is, hátha segíthetünk rajtad valahogy!
- Már miképp
segíthetnétek rajtam ti, akik még azt sem tudjátok, hogyan eszik a puliszkát?
- Ki tudja,
apám, mire vagyunk mi is jók. S mi baj lehet abból, ha mi is tudjuk?
Erre a
szegény ember sorjában elmondta, hogy erre meg erre kell megfelelniök, mert ha
nem, a lábukhoz gurul a fejük.
A
legnagyobbik leány el is kezdett mindjárt gondolkozni, s min gondolkozott, min
nem, máris fordult az apjához:
- Hadd el,
édesapám, egyet se búsulj! Az Isten csak nem engedi, hogy elpusztuljunk. Amikor
majd elindulsz a bojárhoz, hogy megfelelj neki, szeretnék veled egy-két szót
szólani. S az Isten majd csak megengedi, hogy szerencsével térj meg színe elől.
A szegény
ember mintha egy kicsit megvigasztalódott volna, de a szíve mást súgott. Csak
nem akarta, hogy a gyermekei kétségbeessenek.
Aznap
reggel, mikor a bojár színe elé kellett járulnia, hogy kérdéseire megfeleljen,
a leánya megmondta egytől egyig, hogy mit válaszoljon. A szegény ember úgy
tett, mintha örülne, de belül tovább emésztődött.
Megjelentek
a bojár előtt. A gazdag büszkén, mellét düllesztve, a szegény alázattal, s
olyan összeszorult kebellel, hogy csak úgy lötyögött rajta az a rongyos zeke.
A bojár
előbb a gazdagtól kérdezte:
- No, te
ember, mi a legkövérebb ezen a világon?
A gazdag
nagy bátran vágta ki:
- Hát mi
volna kövérebb, nagy jó uram, mint az én disznóm az ólban? Arasznyi vastagon
áll a szalonna a hátán!
- Hazugság!
- válaszolta a bojár.
S ahogy a
szegénytől kérdezte, az habozva válaszolta:
- Hát én
amondó volnék, buta paraszt fejemmel, nagy jó uram, hogy a világon a föld a legkövérebb,
mert az ád nekünk minden áldást.
- Így van -
felelt a bojár.
Ismét a
gazdaghoz fordult:
- Mi a
leggyorsabb ezen a világon?
- Az én
ménlovam - felelte a gazdag -, mert úgy száguld hegyen-völgyön át, ha
nekieresztem, hogy nem látod a patáját!
A szegény
ember is megszólalt:
- Nagy jó
uram, én a magam együgyű feje szerint arra vetek, hogy semmi sem gyorsabb, mint
a gondolat.
- Neked van
igazad, ez félrebeszél.
Harmadszor
is a gazdagtól kérdezte előbb:
- Mi a
legjobb ezen a világon?
- Semmi sem
jobb ezen a világon, kegyelmes gazdám - felelt a gazdag -, mint a kegyelmed
igazságos ítélete!
A bojár csak
legyintett, majd a szegény emberhez fordult:
- Én, bojár
uram, az én buta fejemmel azt gondolom, hogy nincs jobb a teremtőnél, aki minden
rosszaságunkkal megtűr bennünket ezen a világon.
- Így van,
ez az igazság - mondta a bojár.
És a gazdag
felé fordulva, megtoldta:
- Kotródj
innen, huncut gazdag parasztja, mert úgy ráveretek a talpadra, hogy majd járni
sem tudsz!
A gazdag
lógó orral elsunnyogott.
A bojár
pedig közelebb intette a szegény embert, s szelíd hangon kérdezte tőle:
- Nem
mondanád meg, jó ember, ki tanított ki, hogy ilyen talpraesetten válaszoljál?
Mert kötve hiszem, hogy ebből a száraz kobakból telt volna ki ennyi értelmes
szó.
A szegény
ember vonakodott. Attól való féltében, hogy pórul jár, nem akarózott megmondani
a való igazat. De hát szorult helyzetében mégiscsak megmondta, ahogy volt.
A bojár
elámult a szegény ember leányának értelmességén, s megparancsolta, hogy másnap
álljon vele elé a bojárudvarba. Jöttében ne legyen sem felöltözve, sem
levetkőzve, sem lóháton, sem gyalog, sem az úton, sem az út mentén.
Hallván ezt
a szegény ember, elkezdett óbégatni, de úgy, hogy hallgatni is rossz volt,
aztán hazabandukolt a családjához.
Legnagyobb
lánya, amikor az apja mindent elmondott neki, így szólt:
- Egyet se
félj, apókám, majd túljárok én az eszén! Csak keríts nekem két macskát!
Reggelre
kelve a leány magára borított egy hálót, két macskát a hóna alá szorított,
felkapott egy bakkecskére, s elindult a bojárudvarba.
Nem ment sem
lóháton, sem gyalog, mert hol az egyik, hol a másik lábával érintette a földet,
lévén a bakkecske alacsony; nem ment sem az úton, sem az út mentén, mert a bak
nem követte egyenesen az utat, hanem hol valami sövénynek ment neki, hogy holmi
gyümölcsfa lombjához kapjon, aztán meg gondolt egyet, s átalkocogott a túlsó
oldalra. Nem volt sem felöltözve, sem levetkőzve: az a háló volt rajta.
Így jutott
el kínnal-bajjal a bojárudvarba. Ahogy a bojár s udvarosai megpillantották,
majd sóbálvánnyá meredtek. De a bojár sem akart alul maradni, s megparancsolta,
hogy eresszék el a két szelindeket, melyeket láncon tartottak az udvarban.
Ezeknek sem
kellett több: ahogy meglátták a leányt és kíséretét, uccu, rárohantak. De az
sem volt rest, a két macskát elengedte, s a kutyák utánuk iramodtak; a szegény
ember leánya pedig úgy jutott a bojár tornácára, ahogy az megparancsolta.
Erre a bojár
elismerte a lány agyafúrtságát, kibúvót nem talált, maga elé kellett
bocsátania. De előbb megparancsolta, hogy fürdessék meg, és szépen öltöztessék
fel, mint valami menyasszonyt. Elhatározta ugyanis, hogy egy udvarbéli ifjú
legényhez adja feleségül, aki őt híven szolgálta.
De amikor
menyasszonyi díszben, kicsinosítva, tele bájjal megpillantotta, még szebbnek találta,
mint az előbb; s ez arra indította, hogy magának kérje feleségül - különben is
legényember volt -, s oltár elé vezesse. De még az esküvő előtt így szólt a lányhoz:
- Én téged
feleségül veszlek, vedd azonban tudomásul, hogy soha semmiben sem szabad
ítélkezned nélkülem.
A lány
ráállott.
Telt-múlt az
idő; a bojár egy napon elment dolgára a birtokra. Távollétében két pereskedő
paraszt állított be az udvarba. Megtudván, hogy a bojár nincs otthon, a
tornácon levő asszonyának kezdtek el panaszkodni. Ő csak figyelt és
hallgatott.
Az egyik
rákezdte:
- Éppen
indultam volna ide s ide, hát a szekeremnek eltörött egy kereke. A kancát háromkerekű
szekérbe nem foghattam, mert vemhes volt. Megkértem hát a szomszédot, emezt itt
né, adjon kölcsön egy kereket. Ami igaz, igaz: estére ideadta a kereket,
amelyet azért kértem, hogy másnap hajnalban elinduljak dolgom után. De mi
történik, ténsasszonyka! Azon éjjel egy csikót ellett a kanca...
A másik
paraszt, a kerekes, mérgesen vágott a szavába:
- Ne higgy
neki, ténsasszonyka... tartson meg sokáig az Isten! Azt a csikót a kerekem
ellette!
Az
ifjasszony csak figyelt a tornácban, s hallgatott.
A parasztok
vártak, amíg vártak, de belátva, hogy az asszonykától hiába várnak ítéletet,
megkérdezték:
- A bojár
hová ment, ténsasszonyka?
- Elment,
hogy megnézzen egy kukoricatáblát, amely ott van valami árok mentén; amennyi
béka a környéken, az mind odaugrál éjjel, s eszi a kukoricát.
A parasztok
nagyot néztek, s odábbálltak. A bojárudvar kapujába érve, kérdezgetni kezdték
egymást:
- Miket
beszélt a ténsasszonyka, hallja-e? Hát már hogyan ennének a békák kukoricát?
Addig-addig
tanakodtak, míg szépen vissza nem fordultak az asszonykához: jól hallották-e
azt a beszédet.
Mihelyt
ismét a tornác elé értek, rákezdték:
- Ugyan mit
is mondott nekünk a ténsasszonyka? Lehetséges, hogy a békák kukoricát esznek?
- Esznek,
nem esznek, nem tudom - felelte az asszonyka -, de azt tudom, hogy a kerék
csikót nem ellik.
Most már
megértették az asszonyka furfangosságát, csodálkoztak éles elméjén, s összebékültek,
ahogy csak tudtak.
Hazajött a
bojár, s megkérdezte:
- Ki járt
itt, s mi történt a távollétemben?
- Mi történt
volna? - felelte az asszony. - Ez s ez járt itt, ez s ez történt velük, s én
ezt s ezt mondtam.
Hallván ezt
a bojár, így szólt:
- Mivelhogy megszegted a fogadalmat, s nélkülem ítélkeztél, többé nem
élhetünk együtt. Szedd össze, amit
kívánsz tőlem, s ami házamban a legkedvesebb neked, s eredj haza apádhoz.
Az asszonyka így szólt:
- Szavad,
uram, szentírás nekem, azért vagy a férjem. Nem vagyok bűnös, mert nem ítélkeztem
a peresek dolgában, csak annyit mondtam meg, hol a gazdájuk. De ha kegyelmed
jónak látja, hogy elkergessen, elmegyek én zúgolódás nélkül, sőt, hálás szívvel
köszönöm meg jóságát, hogy engedi elvinnem, amit választok, s ami a házban a
legkedvesebb nekem. De ha már elkerget, egy dolgot még kérek: engedje meg, hogy
jól kimulassam magam az én uram házában! Csapjon nagy vendégséget, hívja meg
barátainkat s ismerőseinket, hadd mulatozzuk ki magunkat utoljára!
A bojár
beleegyezett, hatalmas lakomát rendezett, s barátait, jó embereit mind
meghívta. Mulatoztak, kurjongattak, ettek-ittak, amennyi jólesett. Az
asszonyka pedig csak mind töltögetett az urának, s az meg mind ivott.
Addig-addig töltögetett, míg magukra nem maradtak. De addigra a bojár már
tökrészeg lett. Akkor az asszonyka szépen a hátára vette, s anélkül, hogy a
bojár bármit is észrevett volna, elvitte az apja házához, s ott letette a
sutba, hadd aludjék, amíg fel nem ébred.
Amikor a
bojár másnap felébredt s ilyen cudar helyzetben találta magát, megkérdezte, hol
van? - Az asszonyka megmondta: az apja házában.
- Mert
amikor elkergetett kend, nem megengedte, hogy magammal hozzam, amit a legjobban
szeretek? Csak ezt tettem. Semmi sem volt kedvesebb nekem, mint az uram. S nem
hiszem, hogy rossz asszonynak tart, amiért elhoztam.
A bojár,
hallva ezt az értelmes beszédet, gondolt, amit gondolt, majd így felelt:
- Gyerünk
haza, asszony, s éljünk úgy, mint a mennyország közepében! Most látom csak, micsoda
kincset érő asszonyt is választottam!