Mérgelődött,
morgolódott az Északi Szél.
- Te szelek
szégyene! - korholta a Déli Szelet. - Te pipogya puhány! Nem is érdemled meg,
hogy szélnek nevezzenek! Vacak szellőcske vagy csak, lenge fuvallat! Még hogy
kényeztetni a világot, fákat cicomázni, füveket ébresztgetni, erdőt ringatni,
ki hallott ilyet!? Vedd tudomásul, hogy egy igazi szél süvölt, örvénylik,
zúzmarát hoz, dérrel és jéggel ver, fákat csavar ki, özönvizet áraszt, tetőket
tép le, kazlakkal labdázik, zúg-búg, vicsorog, megfagyaszt!
- De hiszen
- védekezett ijedten a Déli Szél -, nem láttál te még olyat, amikor vörös
sivataghomokkal árasztom el Európát? Amikor kiszárítom a folyókat, a földeket,
amikor egyetlen forró fuvintásommal elfonnyasztom a leveleket?
- Lári-fári,
tavaszt hozol és meleget - legyintett az Északi Szél. - Tulajdonképpen nekem
kellene fújnom valamennyiőtök helyett - morgolódott.
Ebből
látszik, hogy a Keleti meg a Nyugati Szelet sem tartotta valami sokra, de
legjobban mégiscsak a Déli Szél volt a bögyében. Ezért aztán - mert ugyanaz a
szél mégsem fújhat négyfelől, sőt kétfelől sem - így szólt:
- Majd én
megmutatom neked! Mától fogva én fújok délről, te meg északról. Majd meglátod,
hogy a Déli Szél is lehet igazi férfi. Faggyal, zúzmarával, hóval és
jégveréssel!
Mit tehetett
a Déli Szél, fogta magát, elhúzódott északra, nagy, hóval borított fenyvesek
mélyén didergett, jégmezőkön fagyoskodott, és közben langyos tengeröblök, meg
virágzó gyümölcsfák után vágyakozott.
Az Északi
Szél meg nagy dérrel-dúrral hozzákezdett. Nekirontott a világnak a trópusok
tájékáról, fújt, süvöltött, rikoltozott. De döbbenten látta, hogy boldogan
nyújtózkodnak alatta a földek, a fák örömtáncot járnak, riszálják a derekukat a
bokrok.
-
Dermedjetek meg! - rikoltotta.
Na, de
rikoltozhatott, ahogy akart. Életet hozott, meleget; áldották még a lába nyomát
is. Magába roskadt az Északi Szél, ajaj, gondolta, úgy látszik, délről fújni
nem olyan egyszerű, mint hittem. S ezen annyira elmélázott, hogy csendesebb,
simogatóbb, selymesebb lett, mint az elődje.
Az meg - a
Déli Szél -, amikor eljött az ideje, dermedten kikászálódott a jéghegyek közül,
és szelíden végigsuhant a tájon.
- Ne
féljetek, én a Déli Szél vagyok - fuvolázta kedvesen.
De ettől a
fuvolázástól fagyottan peregtek le a fák levelei, az erdei állatok fázósan
egymáshoz bújtak, a fűszálak - megannyi ezüst tű - deresen csillogtak.
- Nem
értitek, hogy én vagyok a Déli Szél, hé! - rikoltott mérgesen az Északról jött
Déli, de mondhatott, amit akart.
- Beszélj
csak, bolond, beszélj - gondolták magukban a mezők, és összehúzódzkodtak.
Megdühödött
a szél, fölzengett, recsegtette, ropogtatta a világot, vitte a nádfödeleket.
Úgy dühöngött, ahogy elődje soha. Reszketett a világ.
Szégyellte
magát a Déli Szél, hogy északról fújván milyen vadember lett. Az Északi még
jobban szégyenkezett, hogy délire válván, micsoda pipogya puhány lett. Nem is
mernek azóta egymás színe elé kerülni. S azóta úgy van - bár ezt senki sem
akarja elhinni nekem -, hogy a Déli Szél fúj északról, az Északi meg délről.