Marci
utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat
szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy - a hetvenhatodik - a
füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az
utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői
voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól
táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek
neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát
ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon
a szeplők megsértődtek.
- Még hogy
mi vagyunk a csúnyák, ocsmondák, rútak, rettentőek?! Na megállj! - kiabálták.
S éjszaka,
mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle
cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy
szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel - mondanom
sem kell - Szeplő Szepi is ment a többivel.
Hogy merre
mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.
Marci reggel
fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg
ámulva néz rá, és így szól:
- Jó reggelt,
kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?
- Kisfiú? -
csodálkozott Marci. - De hiszen én a Marci vagyok.
- Jesszus! -
kiáltott a mama, és a világosság felé fordította a fiát. - Tényleg a Marci! De
hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?
- Nincs
szeplőm? - csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.
Valami nem
tetszhetett neki abban a tükörben, mert elkomorodva mondta:
- Te anyu,
rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.
- Nem a
tükör rossz, kisfiam - csóválta a fejét a mamája -, hanem tudod, a szeplők...
Marci most
már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. „Egy azért maradhatott volna -
gondolta magában. - Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt.” És
szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett
is üzletekbe járni. Őt is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy
szája volt, azért igen kedves is tudott lenni.
De most
furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a
virágárus és a zöldséges is.
- Hát a
Marci hol van? - kérdezték.
- Én vagyok
- mondta rosszat sejtve Marci.
- Nono! -
így a hentes.
- Na ne! -
így a fűszeres.
- Naná! -
így az újságos.
- Nana! -
így a virágárus.
- No ne! -
így a zöldséges.
- Merthogy a
Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk,
nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj - mondták és legyintettek.
És bizony
aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb
újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor.
Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.
- Mi bajod?
- kérdezte a mamája.
- A szeplőim
- sóhajtott Marci -, a szeplőimet akarom!
Nosza,
nekiláttak, keresni kezdték őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De
egy fia szeplőt sem találtak.
Mit volt mit
tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.
- Jó napot!
- köszönt.
- Jó napot!
- válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s
közben fel se nézett az újságjából. - Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca?
Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni?
- A
szeplőimet keresem - mondta Marci.
- Milyen
volt?
- Barna,
kerek. Mind a hetvenhat.
Az öregúr
felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy
palacsintasütőt.
- Nyele volt
a szeplőjének? - kérdezte.
- Nem -
hebegte Marci.
- Akkor ez
nem az - állapította meg az öregember, és visszatette a palacsintasütőt.
Aztán Marci
elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt,
egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy
inggombot és egy pulykatojást.
- Tessék,
mind kerek és barna. Melyik az?
- Sajnos,
egyik se - szomorkodott Marci, és irigykedve nézte a pulykatojást.
A Talált
Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta.
- Szóval
szökött szeplőket keresel?
- Igen.
-
Részegesek?
- Nem.
- Loptak?
- Nem.
- Raboltak?
- Nem.
- Mit
vétettek a törvény ellen?
- Semmit -
mondta Marci.
- Hát akkor?
- tárta szét a karját az őrmester.
Elnyargalt
hát Marci a tanácsra.
-
Szeplőügyben? - ráncolta a homlokát a portás. - Talán az állattenyésztési
osztály illetékes.
Az
állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.
- Szeplő???
Talán szép ló ügyben, fiacskám!
- Nem szép
ló, szeplő - morogta Marci.
A bácsi a
fejét rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.
- Talán a
növénytermesztésnél - mondta.
A
növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött
egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve
meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.
- Szeplő? Egy pillanat. - Föllapozott egy nagy könyvet. - Várjunk csak...
szépcsalán, szépecske, széphártya,
szépike, széplegényfű - olvasta a könyvből, és felkiáltott: - Megvan!
Szeplőlapu! Ezt keresed?
- Nem laput,
a saját szeplőimet - magyarázta Marci.
A
felvirágozott fülű elkomorodott.
- Pedig
olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívják, hogy Boldogasszony csepegtette fű,
forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű.
A
fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.
- Azt is
felolvasom neked - kiáltotta -, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!
Marci
óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre se vette, sorolta csak a
szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csirikló, csuhi,
fülemülefű, kancsuka, kasztikó, semők, sisák, sörkefű, szövőke.
- Ej -
sóhajtott odakinn -, kasztikó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?
Még
szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és
lógázta a lábát.
- Hát te? -
kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.
- Kóbor
szeplőket figyelek - mondta Mikkamakka -, nagy ma a szeplőjárás.
- Csak nem?
- csillant fel Marci szeme. - Hány szeplőt láttál?
-
Hetvenhatot - mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. - Itt
masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.
- Merre
mentek? - kérdezte izgatottan Marci.
- Erre -
mutatta Mikkamakka.
Marci meg
uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után.
Meg is
találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú
szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.
- Olyan jó
lenne, ha visszajönnétek - mondta nekik Marci.
A szeplők
gyanakodva néztek rá.
- És nem
szidsz többet bennünket?
- Soha - mondta
mély meggyőződéssel Marci.
- Nem
mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk,
hogy ocsmondák vagyunk?
Marci rázta
a fejét.
A szeplők
erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami
furcsát érzett.
- Mindnyájan
megvagytok? - kérdezte aggodalmasan.
- Egy
pillanat - mondta az, amelyik a fülcimpáján ült -, megszámolom. - Aztán ijedten
fölkiáltott: - Szeplő Szepi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.
Nosza,
keresni kezdték. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is
találták hamar. Egy akáclevélen ült.
- Szervusz,
Szeplő Szepi, gyere vissza te is! - mondta neki Marci.
De Szeplő
Szepi rázta a fejét.
- Nem
mehetek - mondta -, mert akkor ez egyedül maradna. - És maga mellé mutatott.
Ekkor vették
észre - Marci és a szeplők -, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt,
idegen kis szeplő.
- Bemutatom
Szeplő Sziszit - mondta Szepi. - A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.
- Bizony -
mondta Szeplő Sziszi -, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok,
lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?
- Igaz -
mondta Szepi szomorúan. - S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk,
kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és... és... mit is mondtál még?
- Lődörgünk.
- Igen,
lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.
- Tudjátok
mit? - mondta erre Marci. - Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még
hely Szepi mellett.
- Igazán?! -
kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még
kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.
-
Gyönyörűséges! - mondta. - Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.
- És a
fülcimpa, az neked semmi? - méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott.
De nem törődött vele senki.
Hazaértek.
- Na végre,
hogy mindnyájan megvagytok - mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette
a fiát. - Azért valami furcsa van rajtad.
- Talán
Szeplő Sziszire gondolsz - mondta Marci. - Nem engedhettem, hogy kódorogjon,
csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül
szomorkodjon.
Hát így
történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét
szeplője van, hát az a Marci.