Volt egyszer
két király. Szomszédok voltak, a házukat egy léckerítés választotta el
egymástól. Egy tavaszi napon Egyik király jókor reggel kiment a kertjébe, hogy
megkapálja a sárgarépát. Ahogy kilépett az ajtón, abban a pillanatban lépett ki
a szomszéd házból Másik király.
- Jó
reggelt! - mondta barátságosan Egyik király.
- Adj’
isten! - válaszolta ugyanolyan barátságosan Másik király.
Ilyen
barátságosak voltak mindig, sohasem veszekedtek, pedig már elég régóta laktak
egymás mellett. Olyannyira nem veszekedtek soha, hogy a negyedik házban lakó
király még azt is kétségbe vonta, hogy igazán királyok.
Odaballagtak
a kerítéshez, kezet szorítottak, s megkérdezték egymást: „Mi jóra készül,
szomszéd?” Mindenik azt mondta: „Sárgarépát akarok kapálni.” Erre el is
nevették magukat, mert ez már évek óta így ment, mintha éjszaka kitalálták
volna egymás gondolatát: mindennap ugyanarra készülődött mindkettőjük, s majd
mindennap ugyanazt is csinálták. No de hiszen ez nem csoda: akkor kapálták a
sárgarépát, amikor megjött az ideje; a búzájuk is egyszerre érett meg, persze
hogy egyszerre aratták. Fát vágni is együtt jártak az erdőre, mert fát vágni
télen szokás - mikor vágtak volna máskor?!
Annak idején
lányuk is egyszerre született, s éppen ebben az időben került eladósorba mind a
kettő. Erről beszélgettek sárgarépa-kapálás közben. Nyugodtan beszélgethettek,
a sárgarépa ágyása mind a kettőnek közel volt a kerítéshez - nem is kellett
abbahagyni a kapálást.
- Felséged
mikor adja férjhez a lányát? - kérdezte Egyik. A királyok ugyanis leggyakrabban
felségnek szólítják egymást. Ez ugyan nem jelent semmit, mert van olyan király,
aki azt mondja a másik királynak, hogy felség, és közben azt gondolja magában,
pernahajder. De ez a két király, amikor azt mondta, felség, magában is azt
gondolta, hogy felség.
- Hát én
hamarosan - mondta Másik -, már van is három kérője a lányomnak.
- Az
enyémnek is három van - mondta Egyik, és megbeszélték, melyik kérő
kicsoda-micsoda. Persze mind a hat legény királyfi volt.
- És
felséged tudja-e már, melyik közülük a legkülönb?
- Én biz még
nem. És felséged?
- Én sem.
- S hogyan
választja ki a legkülönbet?
- Még nem
tudom, de azt hiszem, próbára kellene tenni őket.
Ebben aztán
meg is egyeztek, csak azt nem tudták eldönteni, milyen próba felelne meg a
legjobban. Elhatározták hát, hogy délután ünneplőt öltenek, és meglátogatják a
közel lakó, öregebb királyokat, akik már férjhez adták a lányukat, s megkérdik
őket, milyen próbatételt alkalmaztak. Izombizom király azt mondta:
- Össze kell
ereszteni mindegyiket a hétfejű sárkánnyal, s amelyik legyőzi, azé legyen a
lányotok.
- És ha mind
a három legyőzi? - kérdezték a királyok.
- Akkor a
tizenkét fejűvel, ha azt is, akkor a huszonnégy fejűvel és így tovább! - mondta
Izombizom.
A két király
hümmögött, de azért megköszönte a tanácsot, és egy házzal odébbállott.
Csakkincs
király azt mondta nekik:
- Amelyik a
legtöbb kincset hozza, annak adjátok.
Eszerece
király egy feladványt mondott el:
- Adjatok
nekik kilenc egyforma golyót, a kilenc közül egy legyen kicsit súlyosabb, mint
a többi, de ezt szemmel ne lehessen látni. Amelyik egy kétkarú mérleggel két
mérésből ki tudja választani azt az egy nehezebb golyót, annak adjátok.
Nyalkabalga
király csodálkozott, hogy ilyesmit kérdeznek. Nem kell oda semmi próbatétel,
annak adják, amelyik a legszebb.
Amikor a két
király hazafelé ballagott, igencsak vakarta a fejét.
- Hát
ezekkel a tanácsokkal nem sokra mentünk.
- Bizony
nem.
- Mert lehet
valaki erős, gazdag meg szép, de mit ér vele, ha például lusta?
- Vagy
netalántán gonosz.
- Bizony -
bólogatott Egyik.
Így váltak
el. Otthon mind a kettő elővett kilenc golyót, egyforma súlyúakat, csak egy
volt valamivel nehezebb, meg egy kétkarú mérleget, és próbálták megoldani
Eszerece király feladványát. Még éjfélkor is méricskéltek, de sehogy sem
sikerült megoldani. Erre aztán dühösen odavágtak golyót, mérleget, s azt
gondolták, már miért kellene egy olyan okos vő, aki azt is tudja, amit ők nem.
S aztán már
csak egy hónap múlva találkoztak.
- Holnap
lesz az esküvő - újságolta Egyik király.
- Nálunk is
- mondta Másik király.
Még csak nem
is csodálkoztak, hogy ez is egyszerre lesz. Megszokták már.
- Azon se
csodálkoznék - mondta Másik király -, ha véletlenül ugyanolyan próbatételt
találtunk volna ki.
- Pedig én
elég furcsát eszeltem ki - mondta Egyik király. - Beszurkoztattam mind a
háromnak a kezét.
Másik király
szeme felcsillant.
- Én is -
mondta. - S azt mondtam nekik, egy hónap múlva jöjjenek vissza, de addig nem
szabad kezet mosniuk.
- Akárcsak
én.
- No és mi
volt, amikor visszajöttek?
- Hát -
mondta Egyik király -, beállított az első, és szégyenlősen zsebre dugta a
kezét. Mondom neki: „Na, mutasd csak a kezedet!” „Ne haragudjon felséged” -
mondja, és elém nyújtja a kezét. Bizony arról egy cseppig lekopott a szurok.
„Hát te mit csináltál?” - kérdeztem. „Tudja, felséged, eltörött a kocsim
kereke” - mondta. „Na és?” „Hát meg kellett javítanom, ha nem akartam egy
hónapig ott ülni az árokparton. S mire megjavítottam, megéheztek a lovaim, el
kellett menni szénát kaszálni; mire hazaértem, ott is várt a tömérdek munka. Dolgoznom
kellett. Lekopott hát a szurok.”
-
Szakasztott így volt az én lányom első kérője is - mondta Másik király -, csak
nem a szekere törött el, hanem a háza teteje szakadt be.
- A második
kérő meg - folytatta Egyik király - sokáig nem akarta előhúzni a zsebéből egyik
kezét sem. Azt gondoltam, nyilván ő is dolgozott, az ő kezéről is lekopott a
szurok. Aztán nagy unszolásra előhúzta a bal kezét. Nem kopott le arról biz egy
csepp se. Mondom neki, a jobb kezét is mutassa. Nem nagyon akarta, de addig
erőltettem, míg végre előhúzta. Arról meg lekopott a szurok. Nem mondta meg,
miért csinálta, de később magamtól is rájöttem. Nyilván nem tudta kiszámítani,
mi tetszik majd nekem. Gondolta, ha szükséges, a szurkos kezét mutatja, vagy ha
másképpen alakul, akkor azt, amelyikről lekopott.
- Érdekes! -
mondta Másik király. - Az én lányom második kérője is be akart csapni. Csak nem
egészen így. Zsebre se tette a kezét, úgy jött, és feketébb volt rajta a
szurok, mint eredetileg. „Te - mondtam neki -, ez nem az a szurok, amit egy
hónappal ezelőtt rákentünk.” De ő csak erősködött, hogy bizony az. Végül aztán
mégis kiderült: a régi szurkot, ahogy hazaért, lemosta a kezéről, s csak
mielőtt újra hozzánk indult, akkor kente be. Na és a harmadik?
- A harmadik
egy rongyból bugyolálta elő a kezét, ugyanúgy volt rajta a szurok, ahogy
rákentük. Azt mondta, azért csavarta rongyba, hogy óvja a szurkot, minél
kevesebb kopjon le róla.
-
Szakasztott így a miénk is! - kiáltott fel Másik király. - Azt mondta, inkább
dűljön össze minden, de ő akarja feleségül venni a lányomat. Ezért óvta a
szurkot.
- Hát ez
érdekes. Ha nem tudnám, hogy más-más három királyfi volt, még azt hinném, hogy
ugyanazok jártak felségednél is meg nálam is.
- No, és
felséged melyiket választotta? - kérdezte nagy érdeklődéssel Másik király.
- Hát ez nem
is lehet vitás - mosolyodott el Egyik -, a legkülönbet. Azt, amelyiknek a munka
a legfontosabb, s nem számít neki, hogy kopik a szurok, vagy nem kopik.
Másik
királynak erre leesett az álla.
- Hát
érdekes. Mert én azt tartottam a legkülönbnek, amelyik a lányom miatt mindent
félbe-szerbe hagyott inkább, mintsem hogy lekopjon a kezéről a szurok.
A két király
azóta is azon vitatkozik, melyiküknek volt igaza.