Talpas
mindig azt tartotta, hogy ő a legnagyobb úr a tanyán. Tyúk, macska, kismalac,
mind eltakarodott az útjából, ha neki sétálhatnékja támadt az udvaron. A
verebek rá nem mertek szállni a kerítésre, ha az ő haragos morgását hallották.
Még a kakasnak is torkán akadt a kukorékolás, ha Talpas kidugta a fejét az
óljából. Pedig - tréfa ide, tréfa oda - annak már csakugyan valakinek kell
lenni, akitől még a kakas is megijed. Hanem csuda történt valamelyik reggel,
ahogy a Talpas körüljárta a birodalmát. Tyúk, macska, kismalac ügyet se vetett
rá. A verebek olyan bátran csipogtak a sövényen, mintha Talpas nem is volna a
világon. A tarajas kakas pedig nemhogy fölszállott volna a kerítés tetejére,
hanem leugrott a szemétdomb tövébe, s akkorát kukorékolt, hogy csak úgy
reszketett bele a szakálla:
- Kukorikú,
híres Talpas, a te neved most már: hallgass!
Talpas a
fogát vicsorgatta. Aligha meg nem szabta volna a kakasnak a gúnyáját, ha elő nem
ugrik a ketrec mögül valami, amilyent ő még sose látott. Egy nagy fehér madár,
földig ér a kékbe úszó haragos-vörös szakálla, piros a sapkája, mérges a
nézése, goromba a köszöntője:
- Úr a
pulyka, rudrudrud! Talpas kutya rút, rút, rút!
Még ilyet
senki sem mert Talpasnak mondani. Még hogy ő rút volna? Akkora szeme van, mint
egy kávéscsésze, olyan foga, hogy a vasat elharapná, a farka valóságos lobogó.
A bundája úgy ki van cifrázva bogánccsal, hogy alig látszik a szőre. Nincs
ilyen derék kutya az egész határban.
Se szó, se
beszéd, nekiugrott Talpas a pulykának. Bizonyosan megrázta volna a szakállát,
de a pulyka kinyújtotta hosszú nyakát. Mire Talpas úgy megijedt, hogy hármat is
lépett egyszerre visszafelé.
Lett erre
olyan kacagás az udvaron, hogy tán még most sincs vége. Még az öreg eperfa is
olyanformán integetett leveletlen ágaival, mintha azt akarta volna mondani:
- Oda van a
becsület, Talpas. Megijedtél a pulykától.
Szegény
Talpas nagyon elszégyellte magát. A tanya végében folyik a Tisza, lekullogott
annak a partjára, és ott tűnődött sokáig, mitévő legyen.
Ahogy ott
töprenkedik, arra ment egy szénásszekér. Talpas gondolt egyet, fölkerekedett,
megindult a szekér után. Ahová az megy, oda megy ő is, ha a tanyán már nem
lehet maradása.
Mivel pedig
a szekér a városba ment, Talpas is ment a városba. Nagyon tetszett neki a sok
kőház, a szép sima aszfalt, ahol nem sárosodik be a láb, a boltok nagy
tükörtáblái, amelyekben csupa Talpasok látszottak. Az egyikkel meg is akart
barátkozni. De ahogy közel ment hozzá, a boltból kidugtak egy seprűnyelet, s
úgy orron ütötték vele, hogy eljajdította magát:
- Brrr, de
barátságtalan nép lakik ebben a városban!
Délfelé
megéhezett. Elment a kedve, amikor arra gondolt, hogy otthon a kis gazda keresi
már azóta a vízbe mártott jó kenyérhajával. De hirtelen nekividámodott, mert
valami henteskirakat elé ért. Olyan kolbászok mosolyogtak felé, amilyenről a
tanyán még csak nem is álmodott.
- Hopp-hupp,
egye meg a kenyérhajat a pulyka, nekem jó a kolbász is! - Azzal nekiugrott a
kirakat üvegének.
Bele is
ütötte a fejét, hogy csak úgy koccant. S még rá se ért gondolkodni, hogy mi
történt, már akkor cirógatta a bundáját egy fehér kötényes ember egy hajló
nádpálcával.
- Nézd,
milyen tolakodók ezek a csavargó tanyai kutyák! - Talpas úgy elszaladt, hogy
meg se állt a hetedik utcáig. Alig lihegett már, a nyelve lógott, a lába
reszketett. Majd elepedt egy ital vízért, de a városban nincsenek olyan tócsák,
mint odakint, azon az áldott tanyán.
Csak
legalább pihenhetne egy kicsit. De valahány inasgyerek meglátja, mind
megkergeti. Hej, micsoda heverés esnék most otthon a szalmás istállóban!
Estefelé
kiért a Tiszához. Erre már nagy csend volt, házak nincsenek, hó borított
mindent. Talpas szinte azt gondolta, kint van a tanyán. Kapta magát,
elnyújtózott a hóban, ráfektette nagy buksi fejét a két első lábára. Elaludt, s
álmában otthon járt a tanyán. Kergette a verebeket, sütkérezett a ház napos
oldalán, s várta, hogy mikor szólítja vacsorához Janika, a kis gazdája.
- Talpas,
Talpas, gyere ide, öreg kutyám! Talpas, kedves Talpas - csengett egy örvendező
gyerekhang a holdfényes éjszakában.
Talpas
fölneszelt a hívogatásra, körülnézett nagy álmosan. Most hitte még csak igazán,
hogy álmodik. Egy nagy jégtáblán találta magát, amely közel a parthoz csendesen
úszogatott lefelé a Tiszán. A parton pedig ott állt Janika, a kis gazda, a
kezében meleg cipó, a száján hívogató szó:
- Ugorj ki,
öreg Talpas! Hol bujdokoltál egész nap?
Talpas
egyszerre tisztában volt vele, mi történt. Mikor kimenekült a városból, észre
se vette, hogy a Tisza jegén vackolt meg magának a hóban. Addig, míg aludt,
megindult vele a jég, s hazavitte a tanyára.
Jaj,
csakhogy itthon van még egyszer! Álmában se megy többet a városba, inkább
megosztozik a fehér pulykával az uraságban. Hanem az a fehér kötényes városi
ember vigyázzon magára, hogy valahogy erre a tájékra ne kerüljön, mert
bizonyosan megemlegeti a napot, mikor a Talpassal találkozik!