Hat esztendeig élt még Malajdoki Gáspár a
hazaszabadulás után, és halálos holtáig nem tudta meg, hogy két fia közül az
halt meg, akit jobban szeretett. Meg nem mondta neki senki, magától meg nem
vehette észre. Ki volt adva a parancsolat, hogy Matykót most már mindenki
Petykónak szólítsa, s nemcsak a neve változott meg, hanem ő maga is. Engedelmes
lett és szelíd, szorgalmas és szolgálatra kész, mintha csak a szegény jó kis
testvére lelke szállta volna meg.
Mégis volt abban valami szívszaggató, mikor az apa
sokszor úgy emlegette Matykót a füle hallatára, mintha már régen rozmaringgá
meg violává változott volna. Reggeltől estig rendesen a nagy karosszékben ült,
és maga elé meredt világtalan szemeivel, de néha odaszólított bennünket
magához:
- Petykó fiam! Dióbél! Gyertek, vezessetek le a
kriptához!
A nagy kert füves tisztásán volt a Malajdoki-kripta,
föléje szomorúfűz borult, márványköveit befutotta a lonc meg a vadrózsa. Gáspár
úr szeretett itt óraszámra elüldögélni és suttogni maga elé, és azt Matykónak
hallgatni kellett:
- Nos, kis Matykó, unod-e már magad odalent a nagy
magánosságban? Látod, látod, rossz kis Matykó, ha a haláloddal meg nem
szomorítottál volna, a te kis Petykó testvéred se lett volna ilyen szomorú. De
az én szomorúságom elragadt őrá is, és most már senki se tud nevetni a mi
házunknál.
Lassanként még a beszédet is egészen elfelejtette
Gáspár úr. Testét-lelkét megviselte a hazáért való raboskodás, és a hatalmas
daliából fáradt aggastyán lett. Sokkal törődöttebbnek látszott Tamás úrnál, és
közömbössé vált a világ minden dolga iránt. Beszéltünk neki a tanulmányainkról,
a vizsgáinkról, amiket a városban tettünk le, de azt vettük észre, hogy hallgat
is ránk, nem is. Újságoltuk neki, hogy Kossuth Lajos is kiszabadult már, de
arra is csak bólintott egyet. Csak akkor sütött ki a régi lelke az arcára, ha
reszkető ujjaival végigcirógatta a Matykó arcát, és kereste bennük a Petykó
vonásait.
- Szép deli férfi lesz az utolsó Malajdokiból -
mosolygott ilyenkor boldogan. - Majd mondják is az emberek, hogy ej, de nagy
eső lehetett azon a vidéken, ahol ez a Malajdoki Péter termett.
Akaratlanul is fölágaskodtam, de aztán le is kushadtam
mindjárt. Hiába, ha engem megláttak az emberek, akkor csak azt mondhatják, hogy
ejnye, de nagy szárazság lehetett azon a vidéken, ahol a Dióbél nem tudott
megnőni.
Jó nagyocska deákok voltunk már akkor, mikor egyszer
Bögre Márton nemzetes úr azzal a hírrel jött haza Pestről, hogy ott szerdán
volt a vasárnap. Ünneplő ruhában volt az egész város, úr és szegény egymás
nyakába borult az utcán, úgy éltették Kossuth Lajost meg a magyar szabadságot.
Ez a szerda volt: 1848. március 15. Ez a piros betűs
nap, amelyikhez fogható nem volt még a magyar kalendáriumban.
Siettünk a hírrel a Gáspár úr szobájába. Csöndesen
szunyókált a nagy székben.
- Édesapám - térdelt elébe Matykó -, nagy örömet
mondok.
- Tudom én azt, fiam - kapta fel a fejét a vak ember.
- Lengő zászlókkal, rohanó hadakkal álmodtam. Láttam a magyar szabadságot...
Fölemelt keze hirtelen lehanyatlott, s mire én is
elébe borultam nagy jó uramnak, nemes jótevőmnek, akkorra már megállt a szíve
dobogása. A rabság rabja a szabadság hajnalhasadásán látta meg az örök
világosság hegyeit.
Könnyhullató szívvel, nagy jajszó nélkül, csöndben
temettük el. Halála híre beleveszett a világ nyüzsgésébe. Lovat nyergeltek,
kardot köszörültek, aratókaszák görbe vasát halálkaszává egyenesítették a
malajdokiak. Rebesgették már, hogy vérrel kell megvédeni a magyar szabadságot,
hív a haza mindenkit, szót fogadni annak első kötelesség.
A temetés után való nap én is bementem Tamás úrhoz.
- Nagy jó uram, búcsúzni jöttem. Hozzám való nagy
jóságukat holtom órájáig el nem felejtem.
- Hová mennél, Dióbél? - nézett rám szomorúan az
öregúr. - Hát meguntad már a malajdoki kastélyt?
- Halálos holtomig szolgálnék benne, ha a haza nem
szólítana.
- Vezéreljen az Isten, fiam - borult a nyakamba Tamás
úr. - Én is veled mennék, ha még valami hasznom lehetne venni. De én már fél
lábbal a koporsóban vagyok.
Erőt vettem a sírhatnékomon, odafordultam a fiatal
Malajdokihoz:
- Velem jössz?
- Én? Hogy mehetnék? - felelte komoran. - Elég, ha az
apám meghalt a magyar szabadságért. Én az utolsó Malajdoki vagyok, nem
vesztegethetem el az életemet. Nem is maradok ebben a fölfordult országban.
Megyek a nagyvilágba körülnézni.
Hidegen kezét nyújtotta felém. Megütődve néztem rá: ez
már megint Matykó volt, nem Petykó.
Az ajtóból még egyszer búcsút intettem. Matykó
összefont karral, keserű mosolygással nézett utánam. Tamás úr lehorgasztott
fejjel állt mellette.