Nádi ember korom második esztendejében történt, hogy
Csuri, a róka, egyszer egy malackát fogott a nádasban, ahol elég sűrűn
találkoztunk vaddisznóval. Persze nem bántottuk egymást, mert miért is volna
ellensége a vadember a vaddisznónak? Csuri se bántotta a malackát, csak éppen
megfogta a nyakán a bőrt, úgy hozta a foga közt, aztán letette elébem nagy
farkcsóválással. Mintha csak azt akarta volna mondani:
- Látod, tudom én, mi a tisztesség, ezzel fizetem a
házbért.
Fölemeltem a malackát, nagyon takaros kis jószág volt,
fekete-fehér csíkos bundában járt. Egy kicsit visított, de egy marék
vízimogyoró mindjárt megbékítette.
- No - mondom Tilinkónak -, ezt fölneveljük.
- Hadzs ledzsen eccser Nádorságban is disnótor -
vigyorodott el helybenhagyólag az öreg.
Nőtt, hízott a malacka szépen, a csíkos bundáját is
kicserélte egész szelíd színűvel, csak a füle maradt meg tarkának. Kézhez is
szokott úgy, hogy még Csuri is szívelte, akiből egész rendes malacpásztort
neveltünk.
Az ő kötelessége volt a malackát legeltetni és fülön fogni,
ha nagyon elkóválygott. Ez pedig rendesen olyankor esett meg, ha Csuri
félrefordult egy kicsit vadlibát lesni.
Lehetett már a malacka olyan háromfertály esztendős,
mikor egy este azt mondja Tilinkó, hogy ő reggel bemén a faluba.
- Mégiscsak jó lenne azst a disnótort megtartani - azt
mondja -, mert mindig attul félek, eccser itt hádzs bennünket a malacska, ost
vissamén vaddisnónak. Teleraktam a tarisnyám sulyommal, azson cserélek a
faluban egy kis kását, hodzs hurkát is tölthessünk.
„No - gondoltam magamban -, ebből a malacból nem eszel
hurkát, öreg pajtás. Mert ezt én nem engedem levágni. Inkább világnak eresztem
szegényt, hadd menjen haza az atyafiságához.”
Ki is lopództam a vacokról, ahogy Tilinkó elaludt, s
kivertem a malackát a nádba.
- Eredj, malacka, míg szépen vagy, mert holnap
ilyenkor már tepsibe fektet Tilinkó.
És aztán aludtam is reggelig, mint a bunda.
Tilinkó azonban már hajnalhasadtán útban volt a falu
felé, hátán a sulymos tarisznyával. Aludt még az egész nádas, a gólyák is
összebújtak a semlyékben.
Az első, akivel találkozott, a napocska volt. A nádas
szélében úgy a szemébe talált nevetni Tilinkónak, hogy az öreg akkorát
tüsszentett bele, mintha az ég zengene.
„Valami szerencse ér ma” - gondolta magában, és
lekerült a vakdűlőre. Itt ugyan rosszabb az út, mint az országúton, de
alkalmasabb a szegény embernek. Az országúton jönnek-mennek a kocsik, egymást
érik az emberek, s az ilyen helyen nemigen lehet találkozni a szerencsével. A
szerencse ilyenkor ott bujdokol a néptelen mezőkön, az összeboruló
kukoricaszárak árnyékában, a becsukott szemű tanyaházak körül.
Persze, szem kell hozzá, hogy az ember a szerencsét
meglássa. Olyan csókaszem, mint a Tilinkóé. Az elől ugyan el nem bújik a
szerencse, akár bárányka, akár tyúkocska, akár ludacska képében incselkedik
vele.
Lám, most is észrevette a szerencsét már a második
dűlőben. A szerencse most cirmos cica képében lépkedte a mezei egereket a
salátabokrok közt.
- Megvagy! - ugrott rá a cirmos egy nagy kövér egérre.
- Megvadzs! - nyalábolta föl Tilinkó a cirmost. - Udzs
lehet, teneked is tudom hasnodat venni.
Azzal betessékelte a cirmost a sulymos tarisznyába, s
elégedetten gyújtott a pipára. Hanem a harmadik dűlőben hirtelen hátrafordult,
mert rávisított valaki:
- Gyuri-i-i, Gyuri-i-i!
Bodor kis malac emelte föl rózsaszín orrocskáját.
- Nini, ezs a malacska engem hív - állt meg tűnődve
Tilinkó. - Azst hisem, engem kiskoromban Dzsurinak hívtak.
Egy nagy fejű szitakötőn kívül egy lelket se lehetett
látni a környéken, az is úgy csóválta a nagy fejét, mintha azt mondta volna:
- Nekem semmi közöm a malachoz.
- Vadmalacs les ezs - tekingetett körül Tilinkó, s
kieresztette a cirmost a tarisznyából. - Minek tanáljak én macskát, ha malacsot
is tanálhatok?
Azzal leguggolt, és megrázogatta a tarisznyát, mint a
kukoricás szakajtót:
- Csocsa, csocsa, csocsám, csocsikám!
A vadmalac egy cseppet se vádaskodott, hanem nagy
bizakodva tartott neki egyenesen a tarisznyának.
- Röf-röf, röf-röf - mondta barátságosan, s belépett a
tarisznyába, mintha csak azt akarta volna megmérni, hogy milyen hosszú.
Tilinkónak meg az jutott eszébe, ahogy vállára vetette
a tarisznyát, hogy egészen olyan ez a malacka, mint a mienk, még a füle is
olyan csíkos. Tán jobb is volna egyenesen hazafordulni vele. Azzal együtt ez is
megneveledne. Télire lehúznák a mázsát. S már indult volna hazafelé, mikor a
malacka nagyot lökött rajta:
- Ki-i-i, ki-i-i! - sivalkodott torkaszakadtából,
tudakolva kifelé az utat.
Tilinkó összerezzent, s nekiiramodott a falunak.
„Ha már serencsét adott azs isten, ne serencsétlenkedjünk
vele! - gondolta magában. - Jobb les ezst mindjárt eladni.”
Ebbe mintha a malacka is belenyugodott volna, mert egy
kicsinység elcsendesedett.
Hanem ahogy az országútra értek, megint elkezdett
izgeni-mozgani, de úgy ám, hogy Tilinkó majd a nyelvét elharapta kínjában.
„Nini - állt meg pihenni egy kicsit -, hát miért
cipelem én a hátamon ezst a malacsot? Hisen elmén ezs a maga lábán is. Mintha
csak magamét hajtanám. Hova hajtom? Hát a vásárra. Mért adom el? Kinek mi közse
hozzsá?”
Azzal kinyitotta a tarisznyát, s úgy ugrott ki belőle
a malacka, mintha puskából lőtték volna ki.
- Röf-röf-röf - kiabálta boldogan, s nekiiramodott az
országutat fölmérni.
- Hej, te csudar! - rugaszkodott utána Tilinkó,
elhajítva kezéből a tarisznyát.
Biz azt meg nem tudta volna mondani, hány rőföt
kellett utána szaladni. Mire lefülelte, lógott a nyelve a fáradtságtól. Pedig
most már a tarisznyáért is vissza kellett menni, ölbe fogva a malacot.
No, azért ugyan mehetett. Akkorra megtalálta valaki a
tarisznyát, s úgy cserélte ki, hogy másikat nem hagyott helyette.
- Hej, a fürgencsűjit neki - vágta a földhöz a lyukas
kalapját -, tíz malacsért nem adtam volna azst a tarisnyát!
A malacka pedig nyilván érezte a bűnét, mert
alázatosan dörgölődzött oda a lábához:
- Gyuri-i-i, Gyuri-i-i! - békítette szegényke.
Tilinkót elfutotta a méreg, és nagyot rúgott a
malackán.
- Még csúfolódni mers, te! - csikorította el a fogát,
s úgy vágta fültövön az istenadtát, hogy az egyszerre lefogta a szemét. De
legalább nem csúfolódott többet, hanem kimondta Tilinkó keresztnevét, ahogy az
illendőség kívánja.
- Gyö-örgy, Gyö-örgy - ez volt az utolsó szava.
Bezzeg nem haragudott már Tilinkó, hanem letérdelt a
malacka mellé, és az ölébe vette a fejét. Kínálta papsajttal, kínálta
porcfűvel, de a malacka azt mondta, hogy nem eszik már ő többet korpát se.
- Segény embernek segény a serencséje! - fohászkodta
el magát Tilinkó, visszafordulva mérgében. S most ez egyszer ügyet se vetett a
szerencsére, ha hízott pulyka képében kínálta is magát az árokparton.
- Baj van, Tilinkó - fogadtam, ahogy hazaért. -
Nemigen lesz disznótor, mert a malacka megszökött az éjszaka. Nem találkoztál
vele valahol jártodban-keltedben?
- Jáj, dehodzsisnem találkoztam, csak nem tudtam,
hodzs ü vót - vakarta a fejét elkeseredetten öreg kenyeres pajtásom.
Többet aztán nem mondott se jót, se rosszat, de
megfogadta, hogy soha életében nem talál többet semmit.