Azért mondom, hogy az egyikről, mert a másikról is
tudok történetet. Szeretek róluk beszélni így, tél elején, mikor a jó Isten
elparancsolja az égről a napocskát, a földi rongyosok és éhesek oltalmazóját,
és szabadjára engedi a rémítőket, a ködöket, szeleket, havakat. Mért ne
hozakodnék elő ilyenkor e két különös csalóval? Hátha a jó Isten csak azért
parancsolja le ilyenkor a napot az égről, hogy addig, míg a rémítőknek engedi
át a földet, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a
rongyosokat és éheseket?
Az egyik csalót Palkónak hívták, ugyan még tán most is
úgy hívják - Törőcsik Palkónak. Lehet, hogy van is, aki találkozott már vele,
ha egyebütt nem, a kis iskolás gyerekei olvasókönyvében. Mert Törőcsik Palkó
oda is bejutott, a többi nevezetes ember közé, és én voltam benne a ludas, hogy
bejutott. De ott egy kicsit simítani kellett a Palkó bűnén úgy, ahogy a tanterv
kívánja, itt elmondom úgy, ahogy történt.
Palkó abban az időben valamelyik újságosbolt
fityfirittye volt, aki a mi utcánkba beadogatta az újságokat a világi dolgok
iránt érdeklődő nemzetnek, s ezért rendes fizetést húzott a bódéstól, mint
nagyvállalkozótól. Minden tíz lap kézbesítéséért három szem sült gesztenyét,
amelyek közül csak egy volt férges. Amikor én tudomást szereztem a dologról,
marékra is fogtam a bátorságom, és erős támadást intéztem a nagytőke ellen,
annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshalmozó. Ez a sarki nagytőke a
bódéban újságot árult, és a bódé előtt gesztenyét sütött, s ehhez képest
csakugyan elég rongyos is volt.
- Ugyan kérem - legyintett mérgesen -, csak nem
kívánja tőlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak meg egy ötesztendős kölyköt?
Mikor én ötesztendős voltam, örültem, ha a gazdám hajába főtt krumplit vágott
hozzám. Mert én is a létminimumon kezdtem, kérem alássan.
Ezt a fölmagzott és kiművelt emberek kettős gőgjével
mondta a nagytőke, és láttam, hogy a Palkó három szem gesztenyéje is veszélyben
forog, ha tovább is buzgok az érdekében. Siettem tehát kiengesztelni a
nagytőkét. Ötszáz korona árú gesztenyét vettem tőle egyszerre - mert az még a
koronás világban volt -, megkértem, hogy a fityfirittynek szánt férgeseket is
számítsa az enyémek közé, s csak azután mertem megkérdezni: nincs tán panasza a
gyerek ellen?
Jólelkű elnézéssel válaszolt:
- Ölég fürge a gyerök, úgy megszaladja az emeletöket
is, mint a pocok, csak abbul van baj, hogy írástudatlan, és néha megcseréli az
újságlapokat. Tetszik tudni, a munkásújságot viszi föl az emeletre a táblabíró
úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba a suszternak.
Isten bocsássa bűnömet, én azt gondolom, nem is olyan
nagy hiba ez, mert így tudja meg az ember, mit gondolnak róla a másik parton, s
majd aztán ahhoz képest forgatja magát a világi életben. De szólni nem szóltam
semmit, csak elhatároztam, hogy ezek után jobban föltekintem a hüvelykpici
férfiút, aki ilyen kiegyenlítő hivatást teljesít az emberi társadalomban.
Másnap reggel magam mentem ki az előszobába, mikor
megnyikkant a csengő, amit Palkó csak az ujja leghegyével ért föl, ha nagyon
ágaskodott is. A fején zöldellett valami kerek, arról ki lehetett találni, hogy
valamikor kalap volt. Nyakától térdéig szürkéllett valami, ami egykor alighanem
kabát gyanánt védett valakit. Hanem hogy mi az, ami a térdétől a lába fejét
takaró sárig kékellik, azt nem lehetett kitalálni, azt meg kellett kérdezni:
- Mi az a kék a lábad szárán, te csiripiszli?
- A bűröm - mondta Palkó egy kicsit csodálkozva.
Nohát, hogy egy úriember még ezt se éri föl ésszel!
- Te mezítláb jársz, te gyerek? Ebben a sárban,
latyakban, jegesedő hólében?
- Csakis - hangzott a válasz kérkedés és panaszkodás
nélkül.
Annyi eszem már volt, hogy nem firtattam, miért.
Inkább a feleségemet kérdeztem meg, nem volna-e egy pár rossz cipő a háznál.
- Rossz mindig akad - mosolygott egy kicsit mélán házam
úrnője, lepillantván a tulajdon cipőjére.
- Ide komolyabb cipő kell, fiam, nem olyan, amelyik
azt mondja, hogy „csissz-csossz”, hanem amelyik azt mondja, hogy „kopp-kopp”.
Olyan is került, s két pár meleg harisnyával,
nyiszlett vászonkendőkkel megbélelve nem is volt túlságosan nagy a dagadó,
fagyott kis lábakra. „Kopp-kopp”, keményen és önérzetesen koppantak a cipők a
kőlépcsőkön, s nem tudom, a régi gazdájuk nem jobban örült-e nekik, mint az új.
Egy hétig nem láttam Palkót, de a kopogását mindig füleltem, ha jött, ha ment.
Egy hét múlva azonban éppen akkor álltam az ablakhoz,
mikor a fityfiritty a mi kapunkon kilódulva, átvágott az utca másik oldalára.
Palkó az? Annak kell lenni, az újságok ott vannak a hóna alatt, a zöld is rajta
fityeg, a szürke is rajta lityeg. De nem Palkó az mégse, hiszen annak cipője
van. Ez pedig térdtől lefelé kékbe van öltözve, a tulajdon bőribe. Hívom a
feleségem is, nem érti a dolgot ő se. Tegnap még a lábán volt a gyereknek a
cipő, rá is szólt, hogy topogja le róla a sarat, mikor bejön a kávéját meginni.
- És ma?
Ma nem látta. Ma a Mari kávéztatta meg. Hát Mari mit
tud? De nem tudott semmit, csak morgott. Ő bizony nem szokta nézegetni azt a
kis békát; ugyan mit akar vele a tekintetös úr? Mari tanyai eredés, öt évvel
ezelőtt ő is ilyen mocskos kis béka volt, mert nagy eső járt ott, hol ő
született, de öt év nagy idő, s Mari most már olyan fönt hordja az orrát,
mintha ő hajtaná a Göncöl szekerét.
Másnap én kávéztattam Palkót. Be lehetett ereszteni,
mert a sárkaparóval leszedte a talpáról a jeges sarat. De nem a cipője
talpáról, hanem a tulajdon magáéról. Csakugyan mezítláb volt.
- Hol a cipő, Palkó?
- Lajcsi lábán - rebbent egyet a szeme.
- Ki az a Lajcsi?
- A bátyám.
- Elvette tőled?
- Nem. Odaadtam neki.
- Miért adtad oda?
- Neki jobban köll.
- Miért kell jobban?
- Az ű lába jobban fázik, mert nagyobb, mint az enyém.
No, ez olyan igazság, amivel nem lehet vitába szállni.
Most már a ház úrnőjének cipője került a Palkó lábára, melyre méla mosollyal
nézett. Míg a feleségem a lábát öltöztette a kis emberizinknek, én megráztam a
vállát.
- Palkó, ha én még egyszer cipő nélkül látlak a télen,
akkor megmondom a gazdádnak, hogy csupa férges gesztenyével fizessen téged.
Megértetted-e?
Megértette. Egész karácsony reggeléig nem volt semmi
baj. Akkor se azért, mintha Palkó lábán nem lett volna cipő. Rajta volt,
mégpedig szép ünneplősre kifényesítve; sár se fogta be, mert csonttá fagyott a
föld.
- Fázol-e, Palkó?
- Nem fázok én.
- Hát az angyal járt-e felétek?
- Nem járt az - vigyorodott el -, de azért neköm van.
Kaptam a Mitetszik bótos úrtól.
Egy kis csokoládé angyalt húzott elő az inge
derekából, szétlibbentve magán a néhai kabátot. Csak a mosolygás egy kicsit
lehervadt az arcáról. Az angyalka szétmászott a meleg bőrön, s több ragadt
belőle Palkónak a hasára, mint az ujjaira.
- No, ne búsulj, Palkó, hanem nyisd ki a zsebeidet.
Van-e sok zsebed?
Volt, hála istennek, volt, belül több, mint kívül,
ahol a rongyos bélés elvált a rongyos posztótól, az mind zseb volt, s azt mind
teletömködtük angyalfiával. Tréfából még hozzá ezüstrojtot is csavargattunk a
gyerek nyakába, abból a fajtából, amelyik az angyalok haját jelképezi a
karácsonyfán.
- No, Palkó, most már magad is elmehetsz angyalnak!
Hány házad van még?
Már csak egy volt, de az kétemeletes, soknépű, az utca
másik oldalán, szemben a miénkkel.
- No, ha ott is dolgod végezted, gyere vissza. Majd
keresünk még neked valamit a karácsonyfa alatt.
Arra számítottam, hogy akkorra az unokám kezében
okvetlen pusztulása lesz vagy egy gipsznyuszinak vagy a posztómackónak, de
Palkónak öröm lesz az egy kis csorbával is.
Palkó azonban megcsóválta a fejét.
- Miért, te?
- Csak.
Ha egy kisgyerek azt mondja, hogy „csak”, az majd
olyan, mintha egy asszony mondaná. Faggatásnak ott semmi értelme sincs.
- Hát akkor, eredj dolgodra - nyitottam ki neki az
ajtót egy kicsit bosszúsan. De azért csak odaálltam leskelődni az ablakhoz.
Ugyan hány perc alatt röpüli be Palkó angyal azt a nagy házat?
Beletelt öt perc, míg a gyerek a mi kapunk alól
kivágódott. Mégpedig cipő nélkül. Mezítelen talpacskáit sebesen kapkodta a
hidegtől sütős aszfalton. De azért mégiscsak elkaptam, mielőtt a nagy házba
besuttyant volna. Nagyon megrettent, ahogy a vállához értem, s mind a két vörös
kézivel odakapott az ezüsthajhoz, az újságok kihullottak a hóna alól az
aszfaltra.
- Palkó, hová lett a cipőd?
- Lévetöttem.
- Minek vetetted le? Hol vetetted le?
- Ott a - mutatott át a kapunkra. - Imre meg fölhúzta.
- Ki az az Imre?
- A bátyám. Ministrálni mönt a kápolnába, oszt a
harangozó megmondta neki, hogy mezítláb ne mönjön többet, mert akkor kikergeti.
Hát igen, hogyne, a harangozónak is igaza van.
Karácsony napján nem lehet meztéláb állni Isten ő szent felsége elé.
- Hány bátyád van neked, kis Törőcsik?
- Csak négy. De húgom is van kettő.
Bizony, annyi lábat nem győztünk meg a magunk rossz
cipőivel. Végig kellett sarcolnunk az egész házat, de sehol se csapták be
előttünk az ajtót, mert ebben az egyben egyek vagyunk mindnyájan, akármilyen
újságot olvasunk. Télvíz idején, ha egyebünk nincs is, rossz cipője
mindnyájunknak kerül. Még ha néha a tulajdon lábunkról kell is lehúznunk.