TÖRTÉNET A VÍZRŐL, A TŰZRŐL, A BANÁNRÓL ÉS AZ ISTENRŐL

Kezdetben se embernek, se állatnak nem volt vize, egyedül a hangya tudta, hol lehet hozzá­jut­ni. A hangyának mindig volt víz a szájában, de nem adott belőle senkinek, azt se mondta meg, hol szerezte. Egyszer aztán az isten úgy megszorongatta a hangya nyakát, hogy az kény­te­len volt kinyitni a száját. Ki is ömlött belőle a víz, s az emberek megtudták, hogyan juthatnak hozzá. Megtudták, hogy egy nagy-nagy fában találnak rá a vízre.

Az isten ekkor összegyűjtötte az egész népet, hogy vágják ki azt a nagy-nagy fát. Nekiláttak, vágták, hasogatták, már közelgett az este, s a fát még mindig nem tudták kidönteni. Éjszaka a fához érkezett a béka, ő is segíteni akart, hogy kidönthessék a fát. Fogott egy nagy kőbaltát, vágta, hasogatta vele a nagy-nagy fát, de azt ugyan vághatta, de azt ugyan hasogathatta, eljött a reggel, s a fa még mindig állt. A béka kifújta magát, aztán ismét nekilátott: kőbaltájával vágta, hasogatta a fa törzsét, de a fa csak nem dőlt ki. Az isten sehogy sem értette a dolgot, odaállt közel a béka mellé, s figyelte. Egyszer csak látja ám, hogy a béka egyik kezével a fatörzsre suhint, kőbaltája belehasít a fa törzsébe, utána a másik kezével megérinti a balta nyomát, s a fa törzse ismét beforr. Az isten ekkor rálépett a békára. A béka eddig ember volt, de most az isten talpa alatt békává változott.

Akkor az emberek ismét fejszét ragadtak, ismét vágták, hasogatták a nagy fát; négy nap múlva át is vágták a fatörzset. De úgy mondják, hogy a fa nem dőlt ki, egy lián fönntartotta, s most is egyenesen állt, de már nem a földön, hanem a levegőben. Ekkoriban még ember volt nagyon sok madár. És isten azt mondta a tukánnak, hogy erős csőrével szakítsa el a liánt. A tukán meg­próbálta, de nem boldogult vele. Az isten ekkor azt mondta: „A világ végezetéig mindig egészben fogod enni a gyümölcsöt!”

Aztán a papagájember próbálta csőrével elvágni a liánt. Neki sem sikerült, s ekkor papagáj lett belőle. „Krra... Krrra” - mondta és elszállt.

Akkoriban az állatok emberek voltak. Most valamennyien nekiveselkedtek, hogy elszakítsák a liánt. Az arapapagáj, vagyis guacamayo is nekiment a liánnak, s addig-addig vagdosta a csőrével, míg a lián végül elszakadt, és toccs - a földre esett. Telis-tele volt vízzel. A liánból lett a tenger, ágaiból lettek a folyamok és patakok.

Kezdetben édesvíz volt a tengerben is. És akkor isten azt mondta az ördögnek, hogy tegyen sót a tengerbe. Az ördög beledobott valamit, de attól nem lett sós a tenger vize, hanem édes. És akkor az isten fogott egy kiskanalat, azt belehajította a tengerbe, a tenger vize nyomban sós lett tőle, s egyre-egyre sósabb lett.

Volt már víz, most még tűz kellett volna. A gyíknak volt parazsa, amivel nagy tüzet gyújt­hatott, de a tűzből nem adott senkinek. Az isten kérte a gyíkot: „Adj nekem a tűzből!” A gyík mégsem adott, azt mondta: „Annyi, de annyi mindent ehet az ember. Van neki mindene, nem adok tüzet!”

Volt a gyíknak egy halászhálója, s elment a folyóra halászni. Az isten meg hallá változott, hogy a gyík hálójába kerülhessen. A gyík ki is fogta, s mikor már a hálójában volt, fejbe vágta, azt hitte, hogy hal, pedig hát az isten volt. Aztán hazavitte, és füstre tette. Csakhogy a füstön lógó hal szeme nagyon csillogott, s a gyík ezt mondta magában: „Ez alighanem az isten!” De azért csak füstölte tovább. És ekkor a hal ugrott egyet, fölkapott egy botot, fejbe vágta vele a gyíkot. Ekkor lett a gyíkemberből gyík. És az isten elvette tőle a tüzet. Most még csak banánt szeretett volna szerezni magának. Csöppnyi gallyat szúrt a földbe: banánfa lett belőle.

Így jutottak az emberek vízhez, tűzhöz, banánhoz.

Ekkor történt az, hogy az ördög az istene elé állt, s magának követelte az emberek felét, akiket pedig az isten teremtett. Isten semmiképpen sem akarta teremtményeit az ördögnek adni. Az ördög fogadást ajánlott, az isten meg azt mondta:

- Jó, fogadjunk, aztán majd meglátjuk, ki lesz a nyertes.

Ekkoriban még nem termett cukornád.

- Ha cukornádat tudsz növeszteni, te nyerted meg a fogadást, tiéd lesz az emberek fele - mondta az isten.

Az ördög meg azt mondta, hogy jó, állja a fogadást, aztán fogott valami vesszőfélét, s a földre dobta. Ebből lett a keserű nád. Az isten is vesszőcskét dobott a földre, ebből meg cukornád lett. Így nyerte meg az isten a fogadást.

Kezdetben az isten fából csinálta az embereket, és ezek mindig elmentek a túlvilágra, s ott örök életűek voltak. A túlvilágon mindig éjszaka süt a nap. És ott nem esznek az emberek, csak beszívják az ételek illatát. Az isten megharagudott, és azt mondta, inkább levágja a saját kezét, de nem farag több embert. Nem is faragott, ezentúl földből formálta őket, ezért halnak meg. Meghalnak, és ismét földdé lesznek.