Mire a huszárságom első esztendejét betöltöttem,
akkorra én is elszakadtam Villám ezredestől. Ő nem is ezredes volt már akkor,
hanem tábornok. Guyon tábornok, a csaták oroszlánja: így emlegeti a
történetírás. Én se káplár voltam már, hanem hadnagy, Dióbél hadnagy - így
hívtak engem, a legkisebb honvédtisztet.
Guyon tábornok Felső-Magyarországon hadakozott a
seregével, én pedig Bicske felé igyekeztem a csapatommal, ott kellett
megtalálnom Damjanich tábornok pirossapkásait. Jó fél napig marsoltunk már,
mikor megállított bennünket Tápiószele.
Tápiószele ma se valami nagy faluja Pest megyének, a
szabadságharc idején pedig még kisebb volt. Nem a háza volt kisebb, hanem a
népe. Aki magabíró ember volt, az mind beállt honvédnek. Asszonyokon,
gyerekeken, öregembereken kívül senki sem maradt otthon a bogárhátú
házacskákban.
Annál nagyobb volt az ijedség, amikor egy reggel azzal
szaladtak haza a kanászgyerekek a mezőről:
- Jön az ellenség! A vezérük maga a valóságos Hüvelyk
Matyi!
Az asszonyok jajveszékelve tördelték a kezüket, s
bizonyára már a jajgatásukkal elijesztik az ellenséget, ha az öregbíró rájuk
nem parancsol:
- Nem ürgeöntés lészen itt most, asszonyok, hanem
harc, háború. Ki-ki vaslapátot, sulykot fogjon a kezébe, avval köszöntse a
kisajtóban a németet.
Maga az öregbíró is leakasztotta a szögről a kaszát, s
kegyetlen haraggal vagdosta vele az orgonabokrokat, mikor egyszer csak
megharsant a trombita a faluvégen.
- Uccu, mákos! - rikkantotta el magát a bíró. - Hiszen
ezek a mieink!
Mert persze mink voltunk azok, és én magam voltam az a
valóságos Hüvelyk Matyi. Nem is lett ott harc, háború, hanem lett nagy
dínomdánom. Tyúkkal, kaláccsal állták utunkat a szeleiek. A Templom tér zöld
pázsitján terítettek. Ott telepedtem le magam is egy fölfordított hordón,
valami kőszentnek a lábánál. Ott fogadtam a szeleieket, akik mindenféle ügyes-bajos
dologban járultak elébem. A szelei bíró például arra kért engedelmet, hogy ő
odaadhassa az apai örökségét az osztráknak.
- Micsoda kelmednek az apai öröksége? - néztem nagyot
a különös kérésre.
- A nevem. Német Andrásnak hívnak. De én mától fogva
Magyar Andrásnak szeretném magamat hívatni.
Jót nevettem a furcsa ötleten, s odafordultam egy
öregasszonyhoz, aki már rég ott ácsorgott körülöttem. Szelíd szeme, szép fehér
feje az édesanyámat juttatta eszembe, akinek hírét se hallottam már vagy fél
esztendeje.
- Mi járatban van, szülém?
Az meg nem egyebet kívánt, mint hogy ő közelről
megnézhetné, igaz-e az, hogy a köpenyegem rostává lyuggatták már a golyók.
- Biz igen, lelkem - mosolyogtam, s poros kerek
köpönyegem szétterítettem a földön. Csakugyan több volt már azon a lyuk, mint
a posztó.
Nem telt bele fél óra, vagyont ért az a rossz
köpönyeg. Teleszórták a szelei asszonyok nyakba való gyönggyel, ezüst
fülbevalókkal, aranygyűrűkkel. Kinek mi drágasága volt, mind oda hányta
rakásra.
- A hazának adjuk, fegyverre, katonára!
Az öregemberek ritkaságképpen tartogatott
ezüsthúszasokat, a gyerekek krajcárokat dobáltak a köpönyegre.
- Van már hadikincstárunk is - mosolyogtam, s éreztem,
hogy könnybe lábad a szemem. S bizony még sírva fakadok, ha egyszerre meg nem
nevettet valami.
Öreg vak koldus botorkált hozzám a templom sarka
felől. Egyik kezében bot, avval tapogatta az utat. A szájában furulya, azt
sikoltoztatta a másik kezével. Rongyos szűre sarkát egy lompos kutya ráncigálta
előre, belekapaszkodva a fogával.
- Nini, az öreg Csiha be akar állni huszárnak -
mondogatták a falubeliek.
A vak ember szomorúan mosolygott, kivette a szájából a
furulyát, és előrenyújtott kézzel megállott előttem.
- Szegény koldus vagyok - kezdte halk, fájdalmas
hangon, mire egy ezüstpénzt dobtam a tenyerébe.
- Isten megáldja kendet!
Az öreg Csiha fakó orcája tűzbe borult. Szétnyitotta a
tenyerét, s ujjai közül az ezüstpénz csengve hullott a köpönyegre. De most már
a koldus hangja is úgy csengett, mint az ezüst.
- Nem alamizsnáért panaszkodtam, hadnagy uram. Azért
fáj a szegénységem, hogy én semmit se adhatok a hazámnak. Legalább vitéz
hadnagy úrnak szeretnék valami emléket adni. Fogadja el tőlem a kutyámat. A
Guruj kutyát.
Az emberek kacagtak, a Guruj kutya, neve hallatára,
gyanakodva hegyezte a fülét, magam is elmosolyodtam:
- Jó ember, mit csinálna maga a kutyája nélkül? Én meg
mit csinálnék vele a háborúban?
- Ő a legnagyobb kincsem. Jó szívvel adtam volna.
Egyebem nincs - motyogta zavarodottan Csiha, s kibotorkált az emberek közül. A
Guruj kutya nem sértődött meg a visszautasításra, inkább örült neki. Víg
csaholással ugrándozta körül a gazdáját.
Én pedig fölkeltem, és körüljártam pihenő hadam. Ahogy
kerülök-fordulok egyet, megint előttem áll a vak koldus.
- Vitéz hadnagy úr - mondta reszkető hangon -,
legalább a botomat fogadja el. Nagyon szép bot. Farkasfej van a végire faragva.
Azzal idenyújtotta a farkasfejes botot, amit szelíden
hárítottam el magamtól.
- Nem fogadhatom el, jó öreg. Mire támaszkodna azután,
szegény világtalan? Nekem lesz mire támaszkodnom, míg élek: jó kardom.
Ráütöttem kardomra, s a kardcsörrenésre a vak ember
ijedten rezzent össze.
- Pedig oly szép farkasfej. Érzem a kezemmel, milyen
szép lehet - botorkált odább szomorúan.
Hanem azért harmadszor is csak visszajött. Most már
szinte sírva könyörgött:
- Vitéz hadnagy úr, legalább a furulyámat fogadja el.
Valódi kőrisfa. Csontnyaka van neki. A vége egy kicsit meg van hasadva, de ha
összeszorítja az ember a kezével, nagyon szépen szól.
Abban a percben megdördült Bicske felől az ágyú.
Fölpattantam a lovamra. A furulyát siettemben a dolmányom alá dugtam, éppen a
szívem fölé. S egy-két perc múlva már Bicske felé robogtam szakaszom élén. Vak
Csiha boldogságtól ragyogó arccal integetett utánam:
- Adjon szerencsét a magyarok istene!
Adott is. A bicskei csatában az ellenség első golyója
engem talált. Hátrazökkentem a nyeregben. A másik percben már kirántott
karddal vágtattam előre.
Egy óra múlva vége volt a bicskei csatának. Az osztrák
fűbe harapott vagy elinalt. A pirossapkások kergették őket a tábori tüzek
világánál egy darabon.
Én magam fáradtan heveredtem le a tűz mellé. Ahogy ott
könyökölök, érzem, hogy valami töri az oldalam.
- Ugyan mi lehet ez? - gombolom ki nagy kíváncsian a
dolmányom.
Vak Csiha furulyája volt. Csontnyaka széttörve, benne
a megakadt golyó. Az mentette meg aznap az életemet.