Mazsola ítéletnapig is eltanyázott volna a kályhalyukban, mert ott mindig volt
egy kis meleg hamu, Manócska azonban nem tartotta ezt megfelelő hálóhelynek. Ő
maga jól megtömött, dundi szalmazsákon aludt, amit nappalra saját gyártmányú
kecskeszőr takaróval borított le.
- Neked is lesz jó kis ágyad, ne félj! - mondta Mazsolának. - Ha eláll az eső,
hozunk szalmát a kazlakból.
Úgy is történt. A nagy petrence szalmából puha ágyacska lett Mazsolának.
Mazsola mindjárt bele akart hemperedni úgy, ahogy volt, sáros csülköcskével,
hamus orrocskával.
- Ohó, nem addig ám! - szólt rá Manócska. - Előbb megfürdetlek!
Mazsola megijedt:
- Nem szoktam én fürdeni!
Manócska vállat vonva mondta:
- Márpedig nekem nem kell piszkos malac!
Mazsola eltűnt a kályhalyukban. Egyetlen porcikája sem kívánta a vizet. Rég
elmúlt a nyár, amikor jólesett útszéli tócsákban hempergőzni! Pedig Manócska
már jelentette:
- Lehet fürdeni!
- Nem fürdöm! - röfögött Mazsola. - Inkább elmegyek, és keresek magamnak egy
disznóólat, ahol nem kell fürdeni, hanem csak belefúrom magamat a szalmába, és
kész!
- Jó, jó, menj! - hagyta rá Manócska.
Mazsola nem akart hinni a fülének. Egy darabig várt, hátha tartóztatják. Azután
mikor belátta, hogy erre hiába vár, kisomfordált az ajtón.
Odakint hideg volt és szuroksötét. Amerre csak a szem ellátott, sehol egy
icurka-picurka fény.
Bezzeg a tökházban szép világos volt! Az ablakon át látni lehetett, ahogy
Manócska árnyéka ide-oda libben a falon.
Mazsola felágaskodott, és orrát az ablaküveghez nyomta. Szerette volna, ha így
látják őt, amint a kinti hidegből vágyakozva les be a meleg szobába. Manócska
azonban a tüzet piszkálta, és még véletlenül sem fordult volna az ablak felé.
Akkor Mazsola köhögött. Nem volt ez igazi köhögés, csak műköhögés, hogy
Manócska megijedjen, és azt gondolja magában: "Még utóbb megfázik ez a
szerencsétlen kismalac, és tüdőgyulladást kap itt nekem!"
Sajnos, nem lehetett tudni, hogy Manócska mit gondol magában, mit nem; az
azonban kihallatszott, hogy vígan fütyörész.
Mazsola hangulata percről percre romlott. Már egészen közel állt a síráshoz.
Lekuporodott a fal tövében, és nagyon szerette volna, ha nem mondja azt a
dolgot a disznóóllal kapcsolatban.
Egyszerre csak nyílt az ajtó, és Manócska sétált ki saját készítésű
cirokseprűjével.
- Jé! - kiáltott csodálkozva, amikor észrevette Mazsolát. - Hát te még itt vagy?
- Itt! - rebegte Mazsola, azután várta a következő kérdést, hogy nem fázik-e,
nem akar-e bemenni vagy ehhez hasonlót. Manócska azonban nem kérdezett semmit,
hanem nekiállt, hogy elsöpörje az ajtó előtt összegyűlt esővizet.
- Szinte jólesik a hideg levegő! - mondta seprés közben. - Odabent már olyan
meleg van, alig lehet kibírni!
"Én kibírnám!" - gondolta Mazsola, és közelebb húzódott a nyitott
ajtóhoz, amelyen keresztül fény és meleg áradt ki a szobából. Később
megkérdezte:
- Manócska! Nem hűl ki?
- A szoba? Dehogy hűl! A tűzhely ontja a meleget.
- De a víz... a víz sem hűl ki?
- A fürdővíz? Nem, az sem hűl ki - tájékoztatta Manócska Mazsolát. - Ha valaki
meg akarna fürdeni benne, hát épp most volna a legjobb.
Mazsola hallgatott, hallgatott, azután mikor már a foga is vacogott a hidegtől,
megszólalt:
- Tudok valakit, aki meg akarna fürdeni.
- Ne mondd! - csodálkozott Manócska. - És hol az a valaki? Itt a közelben?
Mazsola behúzta a nyakát.
- Itt... egészen közel...
- Érdekes! - mondta Manócska, miután jobbra-balra tekintgetett. - Nem látok itt
egy lelket sem rajtad kívül.
- Hát nincs is - röfögta Mazsola.
- De hiszen most mondtad, hogy van itt valaki, aki szívesen megfürdene.
- Hát van, hát van - mondta röstelkedve Mazsola, és odasettenkedett
Manócskához, hogy megint annak nadrágszárába törölje az orrát. Szerencsére
Manócska már ismerte ezt a mozdulatot, és egy zsebkendővel ügyesen ki is tudta
védeni.
- Csak nem rólad van szó? - kérdezte Mazsolától orrtörlés közben.
- De igen - vallotta be Mazsola.
Manócska nagyon megörült:
- Lám, ez nagyszerű! Gyerünk hamar, mielőtt még kihűlne a víz!
Mazsola úgy szaladt be a szobába, mintha farkasok álltak volna a ház körül.
Nagy csodálkozására a fürdővíz már a dézsában gőzölgött.
- Manócska, te tudtad, hogy itt ma valaki fürdeni fog? - kérdezte később, mikor
már nyakig ült a jó meleg vízben.
- Sejtettem - válaszolta a manó, és jól beszappanozta Mazsola feje búbját.
Mazsola visított, hogy csípi a szemét a szappan. Később meg azért visított,
mert nem akart kiszállni a jó meleg vízből.
- Még fürödjünk! Még fürödjünk! - sivalkodott torkaszakadtából.
- Mára elég volt! - csitította Manócska. - Különben is már annyi vizet
kipancsoltál, hogy úszik a szoba.
Szárazra dörgölte Mazsolát, lefektette a zizegő szalmaágyikóba, azután
nekilátott, hogy feltörölje a kipancsolt vizet.
- Máskor nem csinálok olyan nagy pancsot, Manócska, meglátod! - fogadkozott
Mazsola. De bizony másnap, mikor a dézsában ült, megint csak elkezdett
lubickolni, fickándozni, víz alá merülni, bugyborékolni, fröcskölni, és
Manócskának megint jó csomó kilötykölt vizet kellett feltörölnie. És éppen
akkor állított be a varjú, aki Manócskát még a Futrinka utcából ismerte.
- Mi volt itt? Tengeri csata? - károgta elképedve.
- Ó, semmi, csak Mazsola tisztálkodott - magyarázta Manócska. - Tudod, Varjú
barátom, hogy a kismalacok szeretnek pancsolni.
A tisztára mosdatott Mazsola már régen aludt, mikor a varjú és Manócska még
mindig róla beszélgettek.
- Nagy gond a házban egy ilyen kismalac - vélte a varjú. - Nem is mindenki
vállalná.
Manócska erre mindössze annyit mondott:
- Persze az egyedüllét legalább olyan gond. És így mégiscsak vígabban telik az
idő...