Hevertünk Tilinkóval a nádgunyhó előtt, Csuri a
lábunknál. Nyugtalanul fészkelődött, hegyezte a fülét, csóválta lompos farkát,
s egyszer elnyikkantotta magát.
- Vesedelem - vélte Tilinkó.
- Vendég - mondtam én. Hallottam, hogy valaki töri
magát előre a nádban.
Csuri felugrott: szétvált előttünk a nád, s ott állt a
vendég. Szép szál ember, de hajlott termetű, látszott rajta, hogy átvetette már
az élet a vállán; az arca ismerős, mégis idegen: gyűrött, poros ruhája régi
jómód és hosszú bolyongás mutatója.
Sokáig néztünk egymásra, végre megszólalt az idegen.
Alázatos, szomorú, csengés nélkül való hangon:
- Nem ismersz, Dióbél? Engem jobban elváltoztatott a
hatalom, mint téged a vadon.
Tudtam már, ki beszél hozzám, fölálltam, kezet
nyújtottam neki:
- Isten hozott, Matykó, ha jó szándék hozott.
Matykó lehajtotta a fejét, mint a jégverte búza.
- Nincs már énnekem még szándékom se. Nem vagyok már
én senki, semmi. Csak azért szeretnék még élni, hogy levezekelhetném, amit
ellened meg a hazám ellen vétettem. A haza már szabad.
Erre a szóra nyakába borultam Matykónak, és
összecsókoltam poros orcáját. Tilinkó Csurit csókolgatta örömében.
- Ahogy a haza fölemelkedett, én lezuhantam -
bontakozott ki az ölelésemből Matykó. - A hivatalomból elküldtek, azt mondták,
most már más világ lesz, ott nincs rám szükség. Az emberek az utcán elkerültek,
mint a bélpoklost. Ha a szemembe mondták, hogy „hazaáruló”, azt még csak
elviseltem. De a hátam mögött való suttogásokat nem bírtam el. Ki kellett
szöknöm a világból.
Sokáig hallgattunk mind a hárman. Csuri az ölembe
hajtotta a fejét, és elaludt. Nádország millió békája mind varrta a papucsot,
csak akkor hagytak föl vele, ha olykor elrikkantotta magát valami éji madár. Tilinkó
fölkelt, bement ágyazni, (így nevezte ő azt, mikor szétterigette a gunyhó
földjén a szénát.) Akkor szólalt meg Matykó:
- Elhiszed-e már nekem, hogy megutáltam magamat?
Befogadtok-e magatok közé nyomorúságtok társául? Ti vezekeltetek az én bűnömért:
szabad-e nekem magamnak is vezekelni érte?
Csodaszépen ragyogtak a csillagok, mintha az Isten
ezer szeme nevetett volna le ránk. Meleg harmat hullott az egekből, mintha az
irgalom harmata hullott volna a szívemre. Megöleltem Malajdoki Mátyást.
- Nem vezeklés ez, testvér: megváltás. Visszaadtad az
emberekben való hitemet, az élethez való kedvemet. Nem nyomorúság ez, testvér:
ez a béke, ez a boldogság.
Tilinkónak bekiáltottam a gunyhóba:
- Mától fogva három királya van Nádországnak: három
ágyat vess, Tilinkó!