Volt olyan
idő, igaz, réges-régen, amikor még semmi fény a földön nem világított, és az emberek
kénytelen-kelletlen sötétben járkáltak és dolgoztak. Élt ez időben egy
Naszsakiyetl nevű férfi a feleségével meg a felesége húgával, akit Kitsuginszinak
hívtak.
Mérhetetlenül
gonosz egy férfi volt ez a Naszsakiyetl, olyan féltékeny volt az asszonyára,
hogy amikor elment hazulról, bezárta egy ládába, Kitsuginszit pedig azzal tette
boldogtalanná, hogy egymás után felserdülő fiait sorra megölte.
Szegény
Kitsuginszi mit se tehetett ellene, mély gyászban kesergett fiai pusztulásán.
Így ült ott egyszer is egy kiugró sziklaszirten a tengerparton, gyászolva,
sírva, mikor egy nagy csapat delfin úszott el alatta, egy közülük kivált a
csapatból, és szóba ereszkedett vele. Amikor megtudta, mi bántja az asszonyt,
azt a tanácsot adta neki, hogy lépjen be a vízbe, emeljen fel a mélyből egy
apró követ, nyelje le, és igyon rá tengervizet.
Kitsuginszi
megfogadta a delfin tanácsát. Gyásza és bánata nem múlt el, de ismét született
egy fia, akit ő ugyan közönséges halandónak tartott, de aki nem volt más, mint
Yetl, a holló.
Kitsuginszi
már néhány napos korában íjat és nyilakat készített neki, és tanítgatni kezdte
a használatára. Ennek meg is lett az eredménye, mert Yetl egészen fiatalon
nagyon ügyes vadász lett. Egyetlen elröppenő madarat el nem hibázott. Csak
kolibrit oly sokat ejtett el, hogy Kitsuginszi egész testét befedő felsőruhát
készíthetett magának a tollaikból.
Elejtette
Yetl Kuzqatulit, az égi madarat is. Bőrét lenyúzta, magára vette, s azóta már
repülni is megtanult az égi madár bőrében.
Sikerült
neki egy hatalmas kacsát is eltalálnia nyilával, bőrébe anyját öltöztette, s
így Kitsuginszi az elmerülés veszélye nélkül úszhatott a tenger hullámain.
Mikor Yetl
felnőtt és megerősödött, elhatározta, hogy bosszút áll a gonosz Naszsakiyetlen,
bátyjai gyilkosán. Minden erejük végső megfeszítésével, minden varázsló
képességüket harcba vetve küzdöttek, de egyik sem tudott a másik fölé
kerekedni.
Naszsakiyetl
végül megnyitotta az ég csatornáit, minden átnedvesedett, a vizek felduzzadtak
és kiöntöttek, az embereket éhhalál fenyegette.
Az egyre
emelkedő ár elől Yetl a nyolclépcsőjű hegyek magasára vezette föl az embereket,
egyre följebb és följebb, de hiába! Végül Kitsuginszi magára öltötte a kacsa
bőrét, Yetl pedig Kuzqatulinak, az égi madárnak bőrébe öltözködött. A kacsa
úszott a víz színén, az égi madár pedig fölszárnyalt a mennyboltozat legmagasán
úszó felhők fölé.
Így
menekültek meg az áradó vizekből.