Zörgő is
kutya volt, Görgő is kutya volt. Zörgő olyan, mint a neve: zörgött minden
csontja, mint a dió a zsákban. Görgő is olyan volt, mint a neve: a nagy
kövérségtől nem tudott szaladni, csak görögni.
Zörgő a
nekeresdi bíró kutyája volt, Görgő meg a nevenincsi bíróé. A nekeresdi bíró
olyan takarékos ember volt, hogy egész esztendőben nem evett kukoricakenyérnél
egyebet, azt is csak napjában egyszer, akkor is csak egy karajt, annak is csak
a belét. A haját odaadta Zörgőnek, amiért őrizte a házat. Bezzeg a nevenincsi
bíró úgy élt, mint zsizsik a borsóban. Mindennap fácánpecsenyét evett, azt is
napjában háromszor, akkor is csak a bőrét. A húsát odaadta Görgőnek, hogy ki ne
ugassa a szeméből az álmot.
A két kutya
mindig tisztelte-becsülte egymást, de csak messziről. Sose jártak még egymás
portáján, csak a két falu határában. Görgő ott szokott sétálgatni, hogy jobban
essék a vacsora, Zörgő meg ott szokott ürgepecsenyét fogni a kenyérhaj mellé.
Egyszer
azonban hiába várta Görgő Zörgőt, sehol se mutatkozott az öreg cimbora, pedig
már fönt fényeskedett az égen a vacsoracsillag.
„Eh, eh -
tűnődött Görgő -, nyilván elrontotta délben a gyomrát ez a Zörgő. Eh, eh,
elmegyek meglátogatni.”
Hát ahogy
bedöcög a nekeresdi bíró kapuján, látja ám, hogy Zörgő odafönt zörög az ól
tetején.
- Mit
csinálsz ott, cimbora?
-
Vacsorázok, cimbora.
- Jó hosszú
az asztalod!
- De rövid a
vacsorám!
- Mi jóban
dúskálódsz, Zörgő?
-
Kenyérhajban biz én, Görgő. De ez nem olyan hétköznapi kenyérhaj ám. Ma olyan
jó kedve volt a gazdámnak, hogy hozzádörgölte a kenyérkét ahhoz a zacskóhoz,
amelyikben a sajtocskát tartogatja.
- Ejha, de
jól megy a sorod! - vigyorgott Görgő.
- Kutyául,
pajtás - nyöszörgött Zörgő, s leugrott az utolsó falattal Görgőhöz -, nesze,
részed legyen benne neked is.
Görgő tudta,
mi az illendőség, bekapta nagy elszántan a falatot, azután hozzátörölgette a
száját a pázsithoz.
- Köszönöm a
barátságot, cimborám, de most már én javallok egyet: gyerünk át vacsorázni
énhozzám.
-
Ham-ham-ham-mar, ham-ham-ham-mar - hányta a bukfencet örömében Zörgő, s úgy
nekiiramodott, hogy ő már bent járt Nevenincsen, mikor Görgő még mindig
Nekeresden görgött.
Sebaj,
utolérte a vendéget a vacsoránál. Porcelán tányérban kapta Görgő a kosztot,
mégis elvonyította magát, ahogy mellé telepedtek.
- Mi lelt,
pajtikám? - kérdezte ijedten Zörgő, akinek már csattogott a foga az étvágytól.
- Haragszom,
hogy kést-villát nem adtak, mikor látják, hogy vendég van a háznál.
- Sose
bántsd, nem élek vele - vigyorgott Zörgő, s úgy bekapott egy nagy fácáncombot,
mint béka a legyet.
- Tessék,
tessék - hunyorgatott Görgő -, én úgy belaktam nálatok, hogy holnap ilyenkorig
sem éhezem meg.
Zörgőt nem
nagyon kellett tessékelni. Nem is rágott, csak falt, nem is falt, csak nyelt.
- No, még
egy kis sonkacsontot. Hát a hurka végét szereted-e? Jobb íze van ám ennek, mint
a favégnek! De már csak ezt a tojásos galuskát itt nem hagyod!
Zörgő csak a
fejét rázta. Nemhogy szólni, szuszogni se bírt a jámbor. Nagy időbe telt, míg
el bírta nevetni magát.
- Minek
örülsz olyan nagyon, szomszéd? - kérdezte Görgő ásítozva, mert a hosszú séta
nagyon elálmosította.
- Annak,
gazduram, hogy nem hallom már a csontjaim zörgését, akárhogy rázom magam.
Ebben a
percben elkukorékolta magát a kakas a padlás szájában, s Zörgő talpra ugrott.
- Megyek
haza ugatni, cimborám. Hanem előbb még szeretnék neked valamit súgni.
- Súgjad no,
cimborám - hegyezte a fülét Görgő.
- Azt
tanácsolom neked - hunyorított ravaszul Zörgő -, vigyázz, meg ne tudja valahogy
a gazdám, milyen jól megy sorod, mert egy fejem van, de fogadok a felébe, hogy
ha megtudja, beáll helyetted kutyának.
Azzal úgy
nekilódult, hogy még ma is szalad, ha haza nem ért. Holnap legyen a ti
vendégetek!