Egyszer
volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a sós tenger
kellős közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan szigeten egy nagy hegy,
annak a hegynek a tetején egy magas torony, annak a toronynak a leghegyibe egy
könyv, abból szedtem én ezeket a szent beszédeket.
Volt a
világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három leánya, ezt a három
leányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon szegény volt, sehogy se
tarthatta őket tovább, hanem elküldte őket szolgálatot keresni.
Elindult a
három leány, mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, megtaláltak egy házat,
az utcaajtóban kint állott egy ember, megszólította őket:
- Hová
mentek, leányaim?
- Megyünk
szolgálatot keresni.
- Sose
menjetek tovább, szegődjetek be énhozzám, úgyis éppen ilyen három leányra volna
szükségem.
A leányok
beszegődtek az emberhez, aki pedig nem ember volt, hanem ördög.
Zsuzskának,
a legkisebbiknek nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét, nem egykönnyen hagyott
magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a végire. Egyszer is, amint a
pitvarba üldögél, hallja, hogy őróluk beszél az ördög a feleségével a szobában,
hallgatózik jobban, hát mit hall? Nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja
őket ölni, arról beszélget. „Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó
lesz a húsuk pecsenyének, nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére
lefeküsznek a padlásra a magunk három leányával együtt, a magunk három
leányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet, arról megismerem
a sötétben is, hogy melyik másik, majd ha aztán elalusznak, levágom a fejét
mind a háromnak.”
Zsuzska
mindezt jól hallotta, de nem szólt a testvéreinek se, hanem este, mikor mind az
öt leány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök alját, az ördög leányait
fektette a terméskőre, a testvéreit meg párnára, maga is arra feküdt, és
tettette magát, mintha aludnék. Éjféltájban felment az ördög a padlásra, tapogatta,
hogy merre van a három terméskő, amint megtalálta, levágta a fejét mind a három
leánynak, aki rajta feküdt, az pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három
leánya. Amint ezzel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint akinek jó
rendben van a szénája.
Alig várta
Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendben a testvéreit, lementek a
padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög ablakán:
- Hej,
ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad leányait!
Az ördög
utánuk iramodott, de a három leány csakhamar utat vesztett a sötétben, azzal az
ördög visszament, a leányok meg mentek, mendegéltek szép csendesen. Reggelre
beértek egy nagy városba, ott beálltak a királyhoz szolgálni.
A király
legjobban megszerette közülök Zsuzskát, mert szép is volt, de meg nagyon tudta
magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek rá, szerették volna valami
úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a királyhoz:
- Jaj,
felséges király, van annak az ördögnek, ahol mi szolgáltunk, egy tengerlépő
cipője, amivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni. Zsuzska azt mondta,
hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek; azért parancsoljon rá,
felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő bizon nem mondta soha, hogy
el tudná lopni, rá se hallgasson felséged, mert mondta, olyan igaz, mint hogy
itt állunk.
Behívatta a
király Zsuzskát.
- No, te
Zsuzska, azt hallottam, hogy te azt mondtad, hogy el tudnád lopni az ördögtől a
tengerlépő cipőt, azért ha az éjszaka el nem lopod, halálnak halálával halsz
meg!
Szegény Zsuzska
váltig tagadta, hogy „nem mondta ő azt soha”, nem használt semmit, mit volt mit
tenni szegény fejinek, elszánta magát, hogy megpróbálja ellopni, úgyis mindegy,
akár a király öleti meg, akár az ördög.
Elindult hát
szerencsét próbálni, ment, mendegélt, egyszer az ördög házához ért, éppen éjfél
volt, aludt az ördög is, a felesége is, Zsuzska szép csendesen belopózott,
kivette a tengerlépő cipőt az almáriomból, azzal bekiáltott az ablakon:
- Hej,
ördög, viszem ám a tengerlépő cipődet!
- Hej, kutya
Zsuzska, megöletted három szép leányomat, most viszed a tengerlépő cipőmet,
hanem majd meglakolsz még te ezért, fogadom azt az egyet!
Kergette is
az ördög jó darabig, már ím hogy utol nem érte, de éppen egy tenger mellé
jutottak, ott Zsuzska felhúzta a tengerlépő cipőt, átlépte vele a tengert.
Azzal ment egyenesen a királyhoz.
- No,
felséges király, elhoztam már a tengerlépő cipőt.
A király
nagyon megörült neki, még jobban megszerette Zsuzskát. A nénjei nagyon elbámultak,
mikor megtudták, hogy Zsuzska szerencsésen ellopta a tengerlépő cipőt; másnap
megint bementek a királyhoz.
- Jaj,
felséges király, van annak az ördögnek egy tengerütő pálcája is, amivel ha
akármilyen mély tengerre ráütnek, kétfelé válik, hogy száraz lábbal keresztül
lehet rajta menni, Zsuzska azt mondta, hogy azt is el tudná lopni.
Megint
hívatta a király Zsuzskát.
- No,
Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy tengerütő pálcája, te
azt is el tudnád lopni, azért ha azt az éjszaka el nem lopod, halálnak
halálával halsz meg.
Hiába tagadta
szegény Zsuzska, nem használt semmit, elindult hát nagy szomorúan. Éppen éjfél
volt, mikor az ördög házához ért, aludt az ördög is, a felesége is.
Zsuzska
csendesen belopózott, ellopta a tengerütő pálcát, azzal bekiáltott az ablakon:
- Hej,
ördög, viszem ám már a tengerütő pálcádat is!
- Hej, kutya
Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, most
viszed a tengerütő pálcámat, de majd meglakolsz ezért!
Utána is
szaladt, de megint csak a tengerparton tudott közel jutni hozzá, ott meg
Zsuzska megütötte a tengert a tengerütő pálcával, kétfelé vált előtte, utána
meg összecsapódott, megint nem foghatta meg az ördög. Zsuzska ment egyenesen a
királyhoz.
- No,
felséges király, elhoztam már a tengerütő pálcát is.
A király még
jobban megszerette Zsuzskát, hogy olyan életrevaló, de a nénjei még jobban
irigykedtek rá, csakhamar megint azzal árulták be, hogy van annak az ördögnek
egy aranyfej káposztája is, Zsuzska azt is el tudná lopni, azt mondta. A király
megint ráparancsolt Zsuzskára erős parancsolattal, hogy ha a káposztát el nem
lopja, halálnak halálával hal meg.
Elindult hát
szegény Zsuzska megint, el is ért szerencsésen éppen éjfélre az ördög kertjibe,
levágta az aranyfej káposztát, azzal bekiáltott az ablakon:
- Hej,
ördög, viszem ám már az aranyfej káposztádat is!
- Hej, te
kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet,
elloptad a tengerütő pálcámat, most viszed az aranyfej káposztámat, csak ezt az
egyet add vissza, soha szemedre se vetem.
De Zsuzska
nem adta. „Tán bolond vagyok, hogy visszaadjam, mikor kívül vagyok már vele az
udvaron?!” Az ördög kergette egy darabig, de sehogy se tudta utolérni, utoljára
is visszafordult, Zsuzska pedig ment egyenesen a király elibe, odaadta neki az
aranyfej káposztát.
- No,
felséges király, elhoztam már ezt is.
A két nénjét
Zsuzskának majdhogy meg nem ütötte a guta, amikor megtudták, hogy Zsuzskának
most se lett semmi baja, másnap megint bementek a királyhoz.
- Jaj,
felséges király, van még annak az ördögnek egy arany kisgyermeke is
aranybölcsőben, Zsuzska azt beszéli fűnek-fának, hogy ő azt is el tudná lopni.
Megint
behívatta a király Zsuzskát.
- Fiam,
Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy arany kisgyermeke is,
aranybölcsőben, te azt is el tudod lopni, azt beszélted, azért ha az éjjel el
nem lopod, halálnak halálával halsz meg.
Zsuzska
tudta, hogy hiábavaló volna minden beszéd, nem is könyörgött, csak a tengerlépő
cipőt kérte el a királytól, azzal elindult. Mire az ördög házához ért, öreg
este volt, nem is várakozott, hanem bement egyenesen a házba, felkapta fejére
az aranybölcsőt az arany kisgyermekkel, kiszaladt vele, azzal bekiáltott az
ablakon:
- Hej,
ördög, viszem ám már az arany kisgyermeket is!
- Hej, kutya
Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad tengerlépő cipőmet, elloptad
tengerütő pálcámat, elloptad az aranyfej káposztámat, most viszed az arany
kisgyermekemet, csak ezt az egyet add vissza, soha a szemedre se vetem.
Zsuzska csak
nevette, de majdhogy sírás nem lett a nevetésből, mert az ördög utána
iramodott, Zsuzska meg nemigen tudott a nehéz bölcsővel szaladni, úgyannyira,
hogy mire a tengerparthoz értek, tíz lépés nem sok, de annyi se volt köztük,
hanem ott aztán Zsuzska felrántotta a tengerlépő cipőt, úgy átlépte vele a
tengert, mintha ott se lett volna, azzal ment egyenesen a király elibe, odaadta
neki az arany kisgyermeket.
A király,
amint meglátta, csak egy szikrába múlt, hogy összevissza nem csókolta Zsuzskát,
de az is csak egy cseppbe múlt ám, hogy a két nénje meg nem pukkadt mérgibe,
mikor meghallotta, hogy Zsuzska megint visszakerült. Fúrta az oldalukat
rettenetesen az irigység, mert látták, hogy a király napról napra jobban
szereti Zsuzskát. Bementek hát a királyhoz megint, azt hazudták neki, hogy
Zsuzska azt mondta, hogy van annak az ördögnek egy zsák aranydiója, ő azt is el
tudná lopni.
Maga elibe
parancsolta a király megint Zsuzskát.
- No, fiam,
ezt meg ezt hallottam, azért ha holnapra el nem lopod azt az aranydiót,
halálnak halálával halsz meg.
Szegény
Zsuzska nagyon megijedt, mikor ezt meghallotta, mert tudta, hogy ezt
legbajosabb lesz megtenni, mert a zsák a mestergerendán az ördög ágya felett
van keresztülvetve, aztán zörög is a dió, mikor viszik; azért hát elkezdett
esküdni mennyre-földre, hogy süllyedjen el ebben az álló helyében, szakadjon ki
a nyelve ebben a szempillantásban, ha ő azt valaha mondta, csak nem használt
semmi kérés-könyörgés semmit, el kellett neki indulni.
Éppen
éjszakára ért megint az ördög házához, aludt az ördög feleségestül, Zsuzska
szép csendesen belopózott, megfogta a zsákot, kezdte lehúzni a
mestergerendáról, amint húzta, amint húzta, egyszer kiódzott a zsák szája, mind
kiömlött belőle - nagy zörögve - a sok aranydió. Erre a zörgésre felébredt az
ördög, felugrott az ágyból, megfogta Zsuzskát:
- No, kutya
Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet,
elloptad tengerütő pálcámat, elloptad az aranyfej káposztámat, elloptad az
arany kisgyermekemet, most el akartad vinni a zsák aranydiómat, hanem csakhogy
egyszer a kezem közé akadtál, ha ezer lelked lesz, se szabadulsz meg, hanem
három napig hizlallak, akkor nagy vendégséget csapok, jó pecsenye lesz
belőled.
Szegény
Zsuzska könyörgött, hogy csak most az egyszer eressze el, mindent visszahoz, de
nem használt semmit, bezárták az ólba, tettek elibe mindenféle ételt, italt,
hogy hadd hízzon, ott tartották három nap, három éjjel.
Negyedik nap
azt mondja az ördög a feleségének:
- No,
feleségem, én elmegyek, összehívom a vendégeket, te addig fűtsd be a kemencét,
mikor úgy befűlik, hogy a puszta fenekén lángot vet a rongy, hívd be Zsuzskát,
ültesd rá a sütőlapátra, vesd be, hadd süljön meg.
Elment az
ördög, a felesége befűtötte a kemencét, mikor olyan volt, hogy a rongy a puszta
fenekén lobbot vetett, behívta Zsuzskát.
- No, te
kutya Zsuzska, ülj rá erre a sütőlapátra, hadd vesselek be.
- Jaj,
nénémasszony, nem ültem én még sütőlapáton soha, üljön rá kelmed először,
mutassa meg, hogy szoktak rajta ülni.
A vén bolond
asszony rá hagyta magát venni, ráült a lapátra, Zsuzska hirtelen megkapta a
nyelét, bevetette a vénasszonyt a kemencébe, mindjárt összetöpörödött, megsült.
Zsuzska
vállára vette a zsák aranydiót, hazament vele a királyhoz, az csak
elcsudálkozott, mikor meglátta. Zsuzska elbeszélte, hogy és miképpen szabadult
meg az ördögtől, de még azt is elmondta egy füst alatt, hogy ő soha senkinek se
mondta, hogy ezt vagy amazt el tudná lopni. A király, amint ezt meghallotta,
nagyon megharagudott, a két öregebb leányt kő közé rakatta, Zsuzskát pedig
megölelte, megcsókolta.
- No,
szívemnek szép szerelme, te az enyém, én a tied, ásó-kapa válasszon el
egymástól.
Az ördög,
mikor hazament, kereste a feleségét, hogy nem találta, benézett a kemencébe,
megösmerte, hogy a felesége sült meg, nem Zsuzska, mérgibe mindjárt megütötte a
guta, hogy csak elesett, mint Szent Mihály-nap után a légy.
A király
pedig szép feleségével még most is él, ha meg nem halt.